Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
8 PAUL TILLICH: EGYEDÜLLÉT ÉS MAGÁNY meg Istent. Ezt még zaklatott munkanapjainkon is megtehetjük, akkor is, amikor emberekkel telezsúfolt szobában ülünk, még a legalkalmatlanabb külső körülmények között is. Az ilyen imádság a magány olyan perceivel ajándékozhat meg bennünket, amelyeket senki sem vehet el tőlünk. A magánynak ezekben a perceiben valami nagy dolog történik velünk. Isten felemel bennünket és közelsége magába fogadja énünk központi magját, legbensőbb önmagunkat. Itt megpihenhetünk anélkül, hogy énünket, egyéniségünket elveszítenénk. És most talán válaszolni tudunk arra a kérdésre, ami némelyekben már bizonyára megfogalmazódott: hogyan születhet a magányból közösség? Láttuk, hogy soha nem juthatunk el a másik ember lelkének legbensőbb középpontjáig. Örökre egyedül maradunk, mindannyian külön-külön egyedül. Mégis vezet út a másik emberhez: Istenen keresztül. Egyedüllétünk így sem szűnik meg, ám azzal kerülünk közösségbe, aki minden teremtmény legbensőbb énjét magába foglalja, és így velük is egyek leszünk. A magányban a a szeretet is újjászületik. Mert akik egyedül vannak, csak a magányban tudják megtalálni azokat, akiktől el vannak választva. Csak az örökkévaló jelenléte tudja áttörni azt a falat, ami bennünket, az időhöz kötött lét hordozóit elválaszt egymástól. Egy óra magány közelebb hoz bennünket azokhoz, akiket szeretünk, mintha órákon keresztül próbálnánk egymást megérteni a szavak segítségével. A magány perceiben együtt emelkedhetünk fel az örökkévalóság magaslataira. Arra a kérdésre, hogy mi a magány végső lényege, talán ezt válaszolnánk: az örökkévalóság jelenléte az időhöz kötött világ zsúfolt országútjain. A magányban megtapasztaljuk, hogy egyedül vagyunk, de nem vagyunk magunkra hagyatva annak az örökkévalóságnak a jelenlétében, amely Krisztus arcáról sugárzik, és amely magába fogad mindent és mindenkit, akitől el vagyunk választva. A magány szegénységében megtaláljuk a világ minden gazdagságát. Merjük tehát vállalni a magányt, hogy közelebb kerüljünk az örökkévalósághoz, hogy rátaláljunk másokra, hogy megértsük önmagukat. Liska Endre fordítása
