Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Bilibok Pétemé: Örökségünk – a szarvasi evangélikus pedagógusképzés
BILIBOK PÉTERNÉ: ÖRÖKSÉGÜNK 87 sőfokú pedagógusképzésről. Bezárt a szép múltú, hagyományokban gazdag iskola. A szarvasi evangélikus pedagógusképzés történetének értékelésekor ki kell emelnünk, hogy mindig országos mozgalmakhoz, nemzeti küzdelmekhez kapcsolódott a tanítóképzés szervezése, fejlesztése, nem elszigetelt helyi próbálkozásként jelentkezett. Tessedik Sámuel a felvilágosodás szellemében, de már a polgári átalakulás felé irányuló tendenciával alapozta meg Szarvason a tanítók nevelését. Később a reformkor igényei, a polgári Magyarország megteremtésének távlata szerint történt minden lépés a tanítóképzés érdekében. A szabadságharc bukása után, a nemzeti elnyomás idején hazafias törekvésnek számított a néptanítók számának növelése. A kiegyezés után a polgári fejlődés eszköztárába ágyazódott az evangélikus — és élvonalban a szarvasi — tanítóképzés is, igyekezve kielégíteni a valódi társadalmi igényeket, szükségleteket. A szarvasi pedagógusképző létesítmények pedagógiailag mindig korszerűek voltak. Háladó nevelési szellem jellemezte őket, a hazai és külföldi pedagógiai irányzatok érvényre jutottak. Az evangélikus tanítónőképző modern pedagógiai szelleme a felszabadulás után is éreztette hatását, ami tükröződött az újjászülető köznevelési rendszerbe való beilleszkedésében is. Legyen szabad epilógusként néhány személyes megjegyzést fűznöm a fentiekhez. Magam is tanulója voltam a szarvasi Luther Tanítónőképzőnek (1939—44). Előzőleg a helybeli állami polgári leányiskolába jártam. Nagy tudású, haladó szellemű igazgatónk szép és előremutató útravalót adott nekünk, egész életemben nem tévesztettem szem elől okos tanácsait. Mégis, a két világháború közti „keresztény-nemzeti” politika árnyoldalaként a katolicizmus nyomását eléggé éreztük mi tanulók az állami iskolában. Mikor beiratkoztam a Luther Tanítónőképzőbe, akkor éreztem csak igazán a különbséget, egyházunk szabad szellemét. Soha nem tapasztaltam vallási türelmetlenséget, pedig sokféle vallásúak voltunk. Együtt ültünk a reggeli könyörgéséken nagy-nagy békességben. Azóta is büszke vagyok egykori iskolámra. Itt tanultam meg tisztelni az igazságot, toleránsnak lenni a másféle felfogású emberek iránt, és mindenekfelett az evangélikus hagyományok tiszteletét. Pedig nehéz időszakban éltünk. De tanáraim igaz emberi magatartásra, tisztességes, becsületes munkára neveltek. A szarvasi tanítónőképzőben kaptam mintát — és nemcsak én egyedül, hanem mindannyian — emberségből, hazaszeretetből, a tudomány művelésére törekvésből. Itt neveltek arra, hogy törődnöm kell minden egyes gyerekkel, méltányolni képességeit, gondozni tehetségét, átérezni személyes gondjait, nyesegetni hibáit. Pedig tanáraimnak ezt senki nem írta elő. Igazi humánus légkör vett körül, mély emberi kapcsolatok kötöttek minket egymáshoz, nemesen értelmezett tanár—diák viszony uralkodott az iskolában. Ezt igyékeztem magam is tanárrá válásom után tovább adni. A középfokú tanítóképző helyébe felsőfokú óvónőképző lépett. Már több mint 20 éve nevel óvónőket. Az intézet örököse és folytatója a szarvasi pedagógusképzés hagyományainak. A jövő pedagógus nemzedéke sikeres nevelésének feltétele, hogy élni tudjon azzal az erővel, amit ezek a hagyományok jelentenek a jövő építésében.
