Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Kulturális figyelő
Kulturális figyelő Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon Budapest 1984. Gondolat Az előttünk fekvő könyv nemcsak a legsokoldalúbb, élő magyar történetíró, a magyar historikusok doyenje életművének, de az egész magyar történettudománynak egyik legkiemelkedőbb alkotása. Mályusz úgy ír Zsigmond királyról és koráról, mintha abban a világban élt volna. Ezernyi oklevél átolvasása, a szakirodalom teljes ismerete, saját monográfiái és számtalan részlettanulmánya, több kötetes oklevélpublikációja tette lehetővé számára, hogy bámulatos múltmegelevenítő képességével olvasói számára is élővé tegye e világot. [Mondanivalóját a politikai, társadalmi valóság minuciózusán pontos vizsgálatára alapozza. Ez nekünk, egy evangélikus folyóirat olvasóinak azért is nagy jelentőségű, mert a korban, amelyről egy riporter frisseségével ad számot, ott érlelődött modern világunkat kialakító, egyik leghatalmasabb egyház-, állam- és társadalomformáló erő, az eljövendő reformáció szinte egész problematikája. Talán nem tiszteletlenség a szerzővel és művével szemben, ha szűkre szabott kereteink között figyelmünket erre a kérdéscsoportra összpontosítjuk. A bel- és külpolitika, a honvédelem, a társadalom és művelődés történetét egy-egy színes összefoglalásban adja elő Mályusz Elemér. Az egyház története nem kapott külön fejezetet, mégsem szólhat ezután senki sem a reformáció s benne a magyar reformáció előtörténetéről Mályusz Zsigmondjának ismerete nélkül. Nem egyházközpontú fejtegetéseiből megdöbbentő kép tárul elénk a XIV—XV. századi egyház életéről. Az uralkodó osztály, a társadalom legfelső rétege, elsősorban a király számára szinte vadászterület volt az egyház. A főpapok viszonyát egymáshoz, a pápához, az uralkodóhoz, papjaikhoz, híveikhez első renden anyagi érdekeik határozták meg. Ahogy a király tetszése szerint nevezett ki püspököket, vagy hagyta betöltetlenül az egyházmegyék vezetőinek posztját, miközben jövedelmeiket a maga, vagy kegyencei számára szedte be, a földesurak plébániákba s más funkciókba olyan embereket helyeztek, akik annak fejében, hogy képzettségük hiányosságait, lelkipásztorkodásra alkalmatlan voltukat elnézték, kegyuraik javára lemondtak jövedelmeik egy részéről. Az egyháznagyok s földesurak többsége szinte napszámosként kezelte papjait. Még a főesperesek is fényes kísérettel jelentek meg a plébániákon, mégpedig nemcsak egyházlátogatás címén, s ha nem .tartották megfelelőnek a vendéglátást, kárpótlásul az egyházi kegyszerekre is rátették kezüket. E visszataszító jelenségekkel párhuzamosan, úgy lehet, azokra visszahatásképpen, egyre több, néha egészen megható jele mutatkozott az egyszerű tömegek vágyának vigasztalást, reménységet és hitre ébresztő tanítást adó papok után. A módosabb mezővárosok, kiváltképpen amelyek szabad plébánosválasztási joggal rendelkeztek, igyekeztek is ilyen lelkipásztorokat alkalmazni. Azokon a vidékeken, így a Szerémségben és a Dunántúlon, ahol a huszita tanok ismertté váltak, a mezővárosi és falusi lakosság igénye mélyebb hitű, művei-
