Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Bodrog Miklós: Az önvesztés gyökere
BODROG MIKLÓS: AZ ÖNVESZTÉS GYÖKÖDRE 81 önállósulását, felnőtt korát sem veszi elég komolyan, s akarva-akaratlan függőségfélében tartja. A józan szeretethez nincs sok köze, hiszen vészterhes túlzás. Jóval több benne az önzés, mert ez a birtokló magatartás voltaképpen magántulajdonának, szinte kielégülési objektumnak tekinti gyermekét: legyen szülői dicsfény, lágy mintagyerek, aki apján-anyján csügg, s élethosszig „az ő gyermekük” marad. Idillnek álcázott rémdráma ez: minél jobban benne van a szülő, annál kevésbé akar tudni róla, s ha figyelmeztetnék rá, csak nevetne, vagy iszonyúan megsértődne. Az áldozat legkönnyebben az egyetlen (vagy a kedvenc) gyerek, az őt gondoskodásával, kedveskedéseivel elárasztó s így rabul ejtő szülő pedig általában vagy egyedül van, vagy egyedül érzi magát — mindenesetre jobbára házastárs helyett „szereti” (tönkre) gyermekét. Az is lehet, hogy a szülők egymás helyett kapaszkodnak gyerekükbe, mert enélkül széthullana a házasságuk. Ha pedig a felnőtt „gyerek” egészséges ösztönnel ki akar törni, óriási szemrehányásokkal (pl. vallásiakkal) s a legválogatottabb praktikákkal próbálják visszatartani, ami ha sikerül, annál rosszabb! Mert az ilyen „túlkoros gyerek” sorsa mindinkább a vergődés lehet (főleg szüleinek halála után), depresszió, káros szenvedély könnyebben keríti hatalmába, nehezen áll meg a maga lábán, egyre kevésbé érti életét, melynek végére talán önkezével tesz pontot. És ha még élnek a szülei, nem tudják, mit cselekedtek. A normális szeretet spontán, meleg, de nem túlfűtött, tud (mértékkel) engedékeny lenni, de rendet is parancsol: kellő eréllyel megkívánja a gyerektől azt, ami annak képességétől kitelhet. Aki nem edződik meg 18—20 éves korára, annak ezt még lélekgyógyászi segítséggel is nehéz behoznia. A túlkíméltek pedig jóval könnyebben vetik magukat a „halál-anya” karjaiba. („Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom.”) Akár túl kevés a szeretet, akár fullasztóan túladagolt, abból mikor mi romlás támad: az élet nehézségeivel szembeni egészséges ellenállóerőt és bizakodást csökkenti, minden hitet aláás, bekormozza az eget, ismétlődő lelki földrengéseket, zűrzavaros állapotokat okoz, következménye lehet elmagányosodás, tehetetlenség, nagy kihasználhatóság, komorság, alkalmazkodásképtelenség, kriminalitás, szenvedélykor, önsorsrontás, megbetegedési és baleseti hajlam stb., s végül önpusztítás. Van persze, aki „mindössze” rosszul érzi magát a bőrében mindhalálig. Örömhiány és beszűkülés Talán e két szó jellemzi a legátfogóbban a megtiport gyerekkor nyomán szétzilálódó emberi lelket. A felnőtt korban bekövetkező megrázkódtatások hatása lényegesen kisebb, ha a jó légkör, a meghitt, biztonságos és a való életre edzően felkészítő otthon szilárd alapot vetett. Az emberséges jövő legelső feltétele, hogy a gyerekeket a családban szívvel és értelemmel neveljék. Az öngyilkosság-megelőzés első és döntő frontvonala is itt húzódik. Csoda talán, hogy az „alapkonstrukción” oly sok múlik? Ezért döntően fontos, hogy legalább az emberekkel foglalkozó hivatásúak jól képzettek legyenek émberismeretben, főleg a „lelki ragályok”, bénító gátlások felismerésében, hárításában, a szülők pedig minime alapszinten legyenek lélektanilag tájékozottak, főként pedig szeretetben és ösztönző példamutatásban erősek.
