Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Bodrog Miklós: Az önvesztés gyökere
8o BODROG MIKLÓS: AZ ÖN VESZTÉS GYÖKERE A megrabolt gyerekkor Minél súlyosabb egy lelkizavar, személyiségbántalom, annál valószínűbb, hogy alapja a gyermek- és ifjúkorban keresendő. Nem is csoda: a fának is csemetekorában lehet a legmaradandóbban ártani. Az még öreg fa korában is meglátszhat rajta. Mért lenne kevésbé érzékeny az emberpalánta? Sajnos, nagyon is sérülékeny. Legföljebb nincs ráírva később mutatkozó bajaira eredetük, másnak is lehet tulajdonítani őket, szinte tetszés szerint. Akik bátran utánanyomoztak a súlyos következményű gyermekkori ártalmaknak, azok igen kényes eredményre jutottak. Ezt Czeizel Endre orvosgenetikus egyik cikkében leplezetlen tömörséggel így fogalmazza meg: „A szülők jelentik az önpusztítás ragályában a legfontosabb fertőzőforrást”. Jól tudják ezt íróink is! A Kettős kör című elbeszélésgyűjteményben (Bp. 1980) „szó esik .. . olyan szülőkről, akik nem törődnek gyerekeikkel, vagy éppen szeretetükkel bénítják meg őket”. A szeretethiány a gyermekikor legpusztítóbb megrablója. Ha a gyermek nem érezheti kétségtelenül, hogy környezete, főleg édesanyja feltétel nélkül szereti, kedvesnek, becsesnek tartja, s őt az otthon melege védi és hordozza, akkor ez kikezdi benne az „ősbizalmat”, amellyel a világra jött, s olyan alap- érzés kezd eluralkodni benne, amelyben az élet baljós, a világ kietlen, „az öröm illan”, és csupán arra jó, hogy utána csak annál üresebbnek tűnjék minden. Ilyen lélekkiszárító légkört lehelhet, ha hideg tárgyiasság és rideg követelmények uralkodnak, főleg ha jelentős szerep jut a megtorlásnak, viszont a hangulatos, közvetlen szeretetmegnyilvánulások jószerivel kiszorulnak a házból. Nem sokkal jobb, ha a szülők érzelmei mintha zárlatosak volnának: nem tudják őket „kimutatni”, vagy a mindennapos hajszában (éppen erre) „nem érnek rá”. Vannak ugyan igen nehéz helyzetek, de tudni kell: a valódi érzelemtől áthatott, mesterkéletlen szeretetközlés olyan lelki alapvitamin, amelynek hiánya félelmetes következményekkel jár! Ha szűkös a megélhetés, azt a pozitív érzelmek, a kétségtelen összetartozás atmoszférája sokkal jobban ellensúlyozhatja, mint megfordítva. Mit ér a rengeteg játék, édesség, odadugdosott pénz, ha azt lényegében önmaga helyett adja a szülő! Minél gyengébb valakinek az emberi kapcsolatképessége, annál hajlamosabb lehet különböző beilleszkedési és önértékelési zavarokra, s például öngyilkosságra. Ebben pedig a szülőviszonyulás alapvető mintát szolgáltat — vagy véd, vagy csüggeszt. Rendkívül fontos, hogy ez a kontaktus (főleg zsenge korban!) eleven és zavartalan legyen, s a gyerek ne érezze úgy, hogy inog alatta a talaj. Szülői háborúságban ne legyen belőle harci eszköz! Külön katasztrófa, ha válás esetén valamelyik szülő úgy beleéli magát a szegény áldozat szerepébe, hogy — kivált ha ezt helyzeténél fogva teheti — igyekszik a másikból erkölcsi hullát csinálni a gyerekeik szemében. B. Brecht Kaukázusi krétakör-ébői kitűnik: az igazi szülő nem akarja a maga oldalára rángatni a gyereket, még akkor sem, ha a másik fél visszaél ezzel. (Az eredmény a gyerek „kettécibálása” lenne.) A „lelki szülővesztés” ugyanis olyan mély ártalom, hogy attól a lehető leggondosabban kímélni kell még a nagyobb gyerekeket is. Az „agyonszeretés”, a majomszeretet a másik vészes szülői hiba. Szaknyelven: overprotection, azaz túlvédelmezés, de nevezhetnénk agyonféltésnek vagy akár tönkrekímélésnek is, ami viszont egyben veszedelmesen a szülőhöz láncolja lelkileg a gyereket, nem hagyja kellően megedződni, hátráltatja
