Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
PAUL TILLICH: EGYEDÜLLÉT ÉS MAGÁNY 7 egyedül van, hogy nem tudja elviselni a magányt. Kétségbeesett igyekezettel törekszik arra, hogy a tömeg részének tudhassa magát, és ebben környezetétől minden támogatást megkap. Korunk betegségének egyik szimptómá- ja, hogy pedagógusok, szülők és a tömegkommunikációs intézmények mindent megtesznek annak érdekében, hogy megfosszanak bennünket a magány külső feltételeitől, a meghitt magunkbanlét legelemibb tartozékaitól. Még az otthonaink is úgy vannak berendezve, hogy ahelyett, hogy biztosítanák a magányos elvonulás vagy a bizalmas együttlét lehetőségét, csaknem teljesen nélkülöznek minden meghittséget. Ugyanez vonatkozik a közösségi élet többi formájára, az iskolára, a kollégiumra, a hivatalra és a gyárra is. Szüntelen nyomás nehezedik ránk, ami még a magány utáni vágyat is ki akarja irtani belőlünk. Néha azonban Isten kiemel bennünket a tömegből és olyan magányba küld, amely után nem is vágyakoztunk, ám annál inkább rabul ejt bennünket. Jeremiás próféta ezt így mondja: „Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett.” Isten néha ránk teszi a kezét. Azt akarja, hogy rákérdezzünk az igazságra, ami talán szembeállít a többséggel, és az igazságot csak a magányban lehet keresni. Azt akarja, hogy a jogosság és a méltányosság védelmezői legyünk, ami szenvedést és halált hozhat ránk, és ilyenné csak a magányban válhatunk. Azt akarja, hogy szakítsunk az általános szokásokkal, ami talán rosszallást vált ki másokból és gyűlöletet kelt irántunk. Erre a szakításra is csak a magányban készülhetünk fel. Azt akarja, hogy lényünk legmélyére szálljunk le, oda, ahol az élet titka megjelenik, és ez is csak a magány perceiben valósulhat meg. Bizonyára vannak Önök között olyanok, akik az élet különböző területein valami nagyot szeretnének alkotni. Magány nélkül azonban nem adatik meg az alkotói kreativitás, és nem is őrizhető meg. Egy óra tudatosan vállalt magány sokkal inkább meggazdagítja az alkotókedvünket, mintha több órán keresztül tanulmányoznánk az alkotás folyamatát. Mi történik a magányban? Hallgassuk meg, mit ír Márk Jézus megkísér- téséről: „Negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és az angyalok szolgáltak neki.” Egyedül van, egyedül néz szembe az egész univerzummal, vadállatokkal van együtt, kívül és belül, ő maga pedig az isteni és démoni erők csatatere. Az első dolog tehát, ami a magányban történik, hogy találkozunk magunkkal, nem egyszerűen önmagunkkal, hanem magunkban az alkotás és a rombolás, Isten és a démonok küzdőterével. Nem könnyű a magányt elviselni. Ki az, aki képes erre? Még Jézus számára sem volt könnyű. Ezt olvassuk: „ ... felment a hegyre imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott”. Amikor leszáll az este, még nyomasztóbbá válik az egyedüllét. Érezzük ezt, amikor végéhez közeledik egy nap, egy korszak az életünkben, és akkor, amikor életünk alkonya érkezett el. Jézus felment a hegyre imádkozni. Ez talán annak a módja, hogy elhagyatottságunk [igazi felemelő] magánnyá változzék át? Így lehet elviselni a magányosságot? Nem könnyű a kérdésre válaszolni. A legtöbb imádságban nincs meg ez az erő. A legtöbb imádságban beszélgetőpartnernek tekintjük Istent és arra használjuk, hogy menedéket keressünk a termékeny magány elől. Az ilyenfajta imádság könnyen hagyja el mind a lelkész, mind a laikus száját, ám aligha lehet azt mondani, hogy az imádság csendjében találkoztunk Istennel. Jézus bizonyára nem azért ment fel a hegyre, hogy így imádkozzék. Jobban tesszük, ha csendben maradunk, és engedve lelkünk magány utáni vágyának, szavak nélküli sóhajjal szólítjuk
