Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Karner Károly tanúságtétele az élete végén
24 KARNER KAROLY TANŰSÁG TÉTELE futnak. Ezért kuszálódnak össze életutak és az emberi lét értelmét meghatározó „vonalak”: értelmünk, akarásunk törekvései nem kevésbé, mint vágyódásaink. A modern művészet is tükrözi ezt a célt nem ismerő, a „semmibe” torkolló összevisszaságot: a zavart és az eredménytelenül szétforgácsolódó erőfeszítéseket, mindazt, amit és ahogy a művész látja önmagát, létét, létének az értelmét. Sokak — a mindennapnak élő tömegek — számára mindez, vagy mindebből sok nem tudatosul. A művész is ezt a nem tudatosult, összekuszálódott életet találja önmagában és a világban. Ezt igyekszik művészetében is mint önmaga lényegét kifejezésre juttatni: a festő színfoltokat vagy geometriai vonalak közé szorított alakokat fest, a modern zene alig ismer melódiákat, csak hangszíneket, a lírikus olyan verseket ír, melyekből sokszor még a mondatokat elválasztó írásjel is hiányzik, a regényből hiányzik vagy alig van cselekmény, még kevésbé végződik a konfliktusokat feloldó megoldásban stb. Mindezek összekuszált vagy semmibe futó vonalak. Pedig nem mondhatunk le arról, hogy életünknek és a világnak van értelme és célja. A következő „hitvallásnak” az is egyik célja, hogy az olvasóban életünknek az értelme és célja tudatosuljon és hogy segítse őt a válasz megtalálásában. Ehhez még egyet kell hozzátennem. Emberi egzisztenciánk maradéktalanul bele van ágyazva olyan történeti, társadalmi és biológiai adottságokba, amelyeken nem változtathatunk, azok „sorsszerűek”. Ehhez járulnak olyan egyéni életkörülmények, amelyeket ugyancsak sorsszerűeknek érzünk. Sokszor úgy véljük, hogy életünk útját is ezek határozzák meg. Porszemnek érezzük magunkat, amelyet tetszése szerint kap fel a szél és sodor tova. Minél jobban tudatosul életünk, annál jobban elfog létünk e sorsszerűségének tudata. Valóban, sok gondolkodó vélte úgy, hogy rabjai vagyunk sorsunknak és hogy ezért sem jelenünk, sem jövőnk nincs kezünkben, éppen úgy, mint ahogy múltunk is változ- hatatlan, pedig talán sok mindent bánunk benne és szeretnénk „jóvátenni”. Valóban olyan sorsszerűén változíhatatlan a világunk? Ez az ún. klasszikus fizika által kialakított és a történeti életre is átvitt világkép azonban erős réseket mutat. Nem váltak ugyan érvénytelenné azok az „örök” törvények, amelyek a világot hordozzák és meghatározzák. De ma mégis tudjuk, hogy ezek a törvényszerűségek is „nyitottak” a jövő felé. Embervoltunk és „sorsunk” is „nyitott” a jövő felé. Nem alakíthatjuk ugyan életünket tetszés szerint, de mégis van „jövőnk” és reménységgel nézhetünk eléje. Csak így lehetünk felelősek életünkért, de ugyanezért megyünk „ítélet” elé is. Akik olvassátok a következő lapokat, olvassátok azokat a „nyitott jövő” tudatában, jövőtökért való felelősségben és azzal a reménységgel, melyet hitünk ad — Jézus Krisztus nevében. * * * Ezután következnek a mű egyes fejezetei, amelyeknek itt csak címeit tudjuk közölni: I. A „Vallás” II. Isten III. A „valóságos”, „igaz” Isten IV. Múlandóság, halandóság, gonoszság V. Az ember
