Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Karner Károly tanúságtétele az élete végén
KARNER KÁROLY tanúságtétele az élete végén Nyolcvannyolcadik életévében, a múlt október 25-én elhunyt Sopronban Lie. Dr. Karner F. Károly, „az Újszövetség professzora” — ahogyan a család gyászjelentése tömör mélységgel jellemzi hivatását. Folyóiratunk 85. születésnapján köszönthette és röviden méltatta őt (1982/1. szám). Most lett nyilvánvalóvá, hogy mintegy százoldalas kéziratot hagyott örökségül, melyet „Időszerű hitvallás” címen írt 1977-ben, nyolcvanéves korában: „Gyermekeimnek, unokáimnak szeretettel”. Végigolvasása után úgy éreztem: ez mindnyájunk lelki öröksége, akik valaha tanítványai voltunk és sok tekintetben azok is maradtunk. A hivő, kereső vagy a lét kérdéseiről gondolkozó értelmiségnek nem kevésbé szól, akikért felelősséget rendkívüli mértékben érzett, s ezt a feladatot élete teljében, a perc lehetőségekor, jelentősen teljesíthette is. Hálát adva Istennek a személyében és életművében kapott ajándékokért, reá való emlékezésül közöljük vallástevő testamentumának előszavát és utószavát, összekötve e kettőt a mű áttekintő fejezetcímeivel. (Szerkesztő) Előszó helyett Ha az ember elmúlt 80 esztendős, ideje, hogy számot vessen önmagával és mindig tudatában legyen az egyre közeledő utolsó órának. Értékeket hátra- maradottaimra hagyni nem tudok. De úgy érzem, hogy joguk van maradandóbb örökségre, valamire abból, amit én is nem annyira szereztem, mint inkább magam is kaptam. Ezt az örökséget igyekeztem összefoglalni a következő lapokon. Emberlétünk alapkérdéseiről van benne szó, úgy ahogyan azokat látom és ahogyan a megoldásokat — újból mondom — magam is kaptam. Az utánam következő nemzedékek, főként az ifjabbak, nem vagy alig kapnak abból, amit elmondandó vagyok, sem neveltetésük folyamán, sem az iskolában. Sokak ezért már eleve elavultnak, sőt meghaladottnak tekintik, ami évszázadokon keresztül az egymást követő nemzedékek számára életük értelmévé lett. — Amikor Luther azzal a kérdéssel gyötörte magát: „Hogyan lesz az Isten irántam kegyelmes?”, azt a kérdést tette fel önmagának, amely kortársai számára is az élet értelmének igen sokszor ugyan ki nem mondott, de mégis alapvető kérdése volt. Azóta nagyot fordult a világ. Mai életünk, gondolkodásunk és életfolytatásunk számára Isten és a hozzá való viszonyunk — legalább látszólag — mellékessé, sőt jelentéktelenné vált. Ezért látszik Luther kérdése is meghaladottnak. A felvilágosodás óta ti. Isten látszólag megszűnt aZ emberi lét központja és irányító hatalma lenni. Képpel kifejezve: a felvilágosodás előtt — ha emberi életünket mintegy rávetítjük egy papírlapra — az élet különböző vonalai az egy központban, az életünket teremtő és meghatározó Istenben futottak össze. Gondoljuk el, mi történik, ha a lapnak azt az oldalát, amelyen ez a központ van, levágjuk: a vonalak — életünk vonalai! — megmaradnak, mint azelőtt voltak, de központ nélkül a „semmibe”
