Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Nagy Gyula: Aktív reménység. A budapesti evangélikus világgyűlés mérlege
NAGY GYULA: AKTÍV REMÉNYSÉG 17 lalkozást. Ez súlyos tévedés. Akik így gondolkoznak, azt felejtik el, hogy minden teológiai munka válaszadási kísérlet az akkor élő ember és világa konkrét kérdéseire, problémáira. Maga a bibliai kinyilatkoztatás is ilyen válasz a minden kor emberét foglalkoztató és mindig új formákban jelentkező, égető kérdéseinkre. Mai aktuális, mindennapi kérdéseink — a keresztyénség megosztottságának botrányköve, az élet látszólagos értelmetlensége, milliók éhhalála, igazságtalan gazdasági és társadalmi rendszerek, természeti világunk pusztulása, a faji megkülönböztetés és ellentétek, a nukleáris világégés árnyéka modern világunk fölött — vajon nem mélyen teológiai kérdések is, nem kívánnak-e tőlünk igen mélyreható teológiai munkát Isten igéje és az egyház tanítása értelmezésében? Aki veszi magának a fáradságot és végignézi a megelőző hat evangélikus világgyűlés tematikáját, annak rögtön a szemébe tűnik, hogy különösen Helsinki (1964) óta az aktuális emberi és világproblémák egyre nagyobb helyet kaptak ezek teológiai programjában. Még a látszólag elvontabb teológiai alapkérdéseket is egyre inkább az időszerű, nagy emberi kérdések összefüggéseiben vitatták meg. Néhány kritikus megfigyelő — a nyugati világból — egyenesen azt állította: a Lutheránus Világszövetség Budapesten beleesett más nemzetközi egyházi szervezetek — például az Egyházak Világtanácsa — „hibájába”, hogy tudniillik a mai világ és mai ember etikai problémáit állította előtérbe, és ezzel az „igazi teológiai munka kárt szenvedett”. Valóban, tévedtek volna a megelőző egyházi világgyűlések és a budapesti nagygyűlés is, amikor olyan jelentős helyet adtak programjukban a keresztyén hit mai etikai és szociál- etikai vonatkozásainak? Aki ezt föltételezi, megfeledkezik róla, hogy például Pál apostol is, Luther is milyen széles teret szenteltek irataikban a Krisztushivő magatartásának a földi élet, a világ mindennapi kérdéseiben. Mert alapvető teológiai kérdéseket sem lehet másképpen igazán megvitatni, csak a mindenkori ember és társadalom konkrét összefüggéseiben! Csak ez biztosíthatja a teológiai munka „életszerűségét”, aktualitását. S ez jól tükröződött egyfelől abban, hogy a budapesti világgyűlés legemlékezetesebb előadásai — Kibiria, Hertzsch, Abraham, Weizsäcker, Simái, Lazareth referátumai — olyan mélyrehatóan foglalkoztak legidőszerűbb mai kérdéseinkkel. Másfelől ezt tükrözte az a tény is, hogy a Lutheránus Világszövetség genfi központja igen alapos teológiai előkészítő munka alapján a világgyűlés kilenc szekciója elé tűzött ki (a tizenhárom szekció közül) kifejezetten ilyen időszerű emberi-társadalmi témákat megvitatásra (a világméretű éhezés és a gazdaságitársadalmi igazságtalanságok, a nők és fiatalok helyzete, az információ korszaka, az emberi jogok, természeti környezetünk védelme, a háború veszélye és a békéért való keresztyén felelősség stb.). Ilyen vonatkozásban „Budapest 1984” nagy értéke volt, és itthon is, külföldön is nagy figyelmet keltett az evangélikusok világméretű tanácskozásának „érzékenysége”, mély felelőssége az atomkorszak modern emberének legégetőbb kérdései iránt. Mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkezett volna a Krisztus-hit, a Krisztusba vetett reménység fundamentumáról, amelyről ezekre a súlyos kérdésekre választ adhatunlk. És akik itt-ott kritikus megjegyzéseket tettek egyházunk és a kelet-európai egyházak „diakóniai teológiájára”, azoknak is jobban kellett volna figyelniük ezekre a tényekre. Mert a Krisztus-hit elkerülhetetlenül vezet tovább a legmélyebb etikai felelősségre és aktív reménységre a mai ember és világa nagy kérdéseiben.
