Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Káldy Zoltán: A nagykorúság útján. Egyházunk utolsó negyven esztendejének végigtekintése
KÁLDY ZOLTÁN: A NAGYKORÚSÁG ÚTJÁN 15 tizeddel ezelőtt egy külföldi konferencián egy magyar püspököt megszólított egy nyugati püspök: „Mit csinálnak a maguk kommunistái?” „Igyekszünk szeretni őket” — volt a felelet. „Ne legyenek naivak!” — zárta le a beszélgetést a külföldi püspök. Egyházi törvénykönyvünk viszont ezt mondja: „A Magyarországi Evangélikus Egyház Jézus Krisztustól kapott szolgálatának tekinti, hogy [...] a szeretetet Krisztus tanítása és példája szerint gyakorolja” (I. 2. §). Jézus pedig az egész világért adta halálra magát. Ezért áll a kereszt. A nagykorúság útján ebből a tágölelésű szeretetből kell merítenie. De milyen célból? Megint csak hadd idézzem az Ünnepélyes Nyilatkozat egy mondatát: „A Magyarországi Evangélikus Egyház [. . .] szolgáló szeretettel vesz részt népünk építő munkájában a jobb és emberibb életért”. Tehát „szolgáló szeretettel”. Egyházunk sokkal jobban, mint korábban bármikor ráébredt az új történelmi helyzetben a haza és annak népe iránti kötelességeire. Tudjuk, hogy ezek közé a kötelességek közé tartozik az Isten igéjének hirdetése. De itt nem állhatunk meg. Hanem „az evangéliumban hirdetett szeretetet gyakorolni is kell a népekért és az emberiségért érzett felelősséggel” (ET I. 14. §. 1.). A nagykorúság útján fölismertük, hogy az egyháznak és tagjainak konkrétan cselekednie kell népünk fejlődéséért, anyagi jólétéért, szellemikulturális előrehaladásáért, az igazságosság érvényesüléséért a társadalomban, az erkölcsiség megszilárdulásáért, azért a nemzeti egységért, amely segíti a nemzet céljainak elérését. És ez nem „szociális evangélium” és nem „merő szociáletika”, mint egyesek külföldön gondolják, hanem a Krisztustól kapott „tágölelésű szeretet” realizálása. Ez nem „teológiai együttműködés” _ mert az lehetetlen —, hanem azoknak a céloknak a segítése, amelyet mi m agunk is jónak ítélünk népünk jelene és jövője érdekében. A békéért való felelősség Az új történelmi helyzetben tanította meg Isten egyházunkat a békéért való felelősségre és érte való cselekvésre. Természetesen a két világháború között is prédikált az egyház a békéről, szólt annak szükségességéről. Azonban elsősorban a „lelki” békét, a bűnbocsánaton alapuló békét hirdette. A „világ” békéje kisebb hangsúlyt kapott. Ahogy vezetgetett bennünket Isten a nagykorúság útján, azt is meg kellett tanulnunk, hogy nem szűkíthetjük le az egyház feladatát a „lélek” területére, hanem mindig az egész emberre kell néznünk, akinek életét veszélyezteti a háború, a nukleáris fegyverek, a „csillagháború”, a vegyi fegyverek. Az egyháznak az egész emberért, az egész világért, annak megmentéséért is cselekednie kell. Ez a nagykorúság követelménye is. Következik Isten „megismeréséből” is, aki a teremtett világot nem engedte ki kezéből, azt fenntartja, és az embert munkatársul hívja a fenntartás munkájában. így fogalmaztuk ezt meg egyházi törvényeinkben: „A Magyarországi Evangélikus Egyház az evangéliumból folyó feladatának tekinti, hogy az emberiség békéjének ügye mellé álljon, a maga eszközeivel munkálja a népek megértését és összefogását.” (I. 14. §. 2.) Az Egyházközi Békebizottság is ezért fáradozik. Ugyancsak a nagykorúság útján nyert felismeréseink közé tartozik, hogy ezt a békéért való munkát együtt kell csinálni a más világnézetű, a békét szívügyüknek tekintő emberekkel. Ezért vállalunk szolgálatot a magyar békemozgalomban és a Béke Világtanácsban.
