Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER 29 problémát. Nyugodtan és zavartalanul hihetünk akkor is, ha nincs előre gyártott válaszunk valamennyi megoldásra váró kérdésre. Pofonegyszerűen érvelt: ,.Miért fordítsak hátat katolikus keresztény hitemnek mindaddig, amíg valami'jobbat neim találok?” Közjáték Bécsben Miután 1936-ban megszerezte a teológiai doktorátust, majd a magántanári habilitációt, 1937-ben tanítani kezd Rahner Innsbruckban. Hamarosan megszállják azonban Ausztriát a németek, s már abban az évben, 1938-ban feloszlatják az egyetem teológiai fakultását. Egy évig még magánúton folyik tovább a teológiai oktatás, majd elkobozzák a jezsuita rendházat is, és Rah- nert kiutasítják Tirolból. Innsbrucki elűzetése után kerül Bécsbe, 1939-ben. A háború elején megkísérelték még, hogy .a fiatal rendtagokat, akik közül egyre többet hívták be katonának és vittek frontszolgálatra, tovább oktassák teológiára. Ez úgy volt egyáltalán lehetséges, hogy az egyetemi hallgatók két harmadév frontszolgálat után egy harmadév tanulmányi szabadságot kaptak. A teológiatanításnak azonban — amely többek között a bécsi Pazmaneum- ban is folyt — hamarosan vége sízakadt, többek között azért, mert a jezsuiták „méltatlanokká” váltak, hogy a náci hadseregben szolgálhassanak. Ezután Rahner a bécsi Lelkipásztori Intézet munkatársa lett, előadásokat, konferenciabeszédeket tartott, prédikált és különféle lelkipásztori tervezeteket dolgozott ki az akkori és a háború utáni időkre. 1944. nyarán rendi elöljárói Alsó- Bajorországba küldik, ahonnan már nem tért vissza Bécsbe. „Számunkra, akik már akkor papok voltunk, tehát akik a német egyházban, a Zentrum párttal stb. nőttek fel, a nemzeti szocializmus, amely — amint azt már a kezdetben is észleltük — feltétlenül kereszténytelen és nyilvánvalóan egyházellenes úton haladt, eleve elfogadhatatlan és képtelen dolog volt. A valódi katolikusok között, amennyiben csakugyan szívükön viselték egyházuk sorsát és az egyház szabadságának az ügyét, azt hiszem alig akadt náci. Más kérdés azonban, hogy már akkor is olyannak találtuk volna-e a demokráciaellenességet és sok mást, hogy erről az oldalról is elutasítottuk volna a nácizmust. Nekünk, papoknak, akkoriban éppen elég gondot okozott saját bőrünk mentése. Azt hiszem azonban, hogy sokkal többet kellett volna törődnünk mások, például zsidók és nem keresztények megmentésével, mint amennyi de facto történt. Állandó zaklatásnak kitéve, sok személyes áldozatot hoztunk: 1945 elején kivégezték Berlinben Alfred Delp pátert is, jó barátomat és valkenburgi teológustársamat, akit még 1944 nyarán bogenhauseni kápláni idején meglátogattam, őszintén szólva azonban nem tudtam, milyen szálak fűzik a „Kreisaui Kör”-höz. Sok ilyen pap volt akkor, mint A. Delp, de az átlagos papságot mégsem ez a típus jellemezte. Megtettünk-e mindent, amit tennünk kellett volna egy ilyen embertelen rendszer ellen? Nem kellett volna-e határozottabban és világosabban tiltakoznunk? Természetesen ismertem Bécsben olyanokat, akik sárga csillagot hordtak tüntetésből, bár nem voltak zsidók. Sok emberrel voltam kapcsolatban, jezsuitákkal is, akik saját életük kockáztatása árán is mentették a zsidókat. Nagyjában és egészében azonban mégiscsak úgy volt, hogy valahogyan el kellett viselnünk ezt az egész őrületet, s most, miután elmúlt, kell feltennünk a kérdést: hogyan kellett volna tulajdonképpen viselkednünk?”
