Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
30 NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER A szabadság méltósága Feltehetően a náci uralom alatt szerzett rossz tapasztalatai is hozzájárultak ahhoz, hogy szenvedélyesen védelmezte az ember szabadságát mindenféle — akár állami akár egyházi — gyámkodással szemben. Élesen szembefordul minden elnyomással, például az olyasfajta lelkipásztorkodással is, amely az emberi akaratot megkerülve, az ember szabadságát átugorva igyekszik a mennyországba juttatni az embereket. Életének utolsó éveiben egyre jobban lekötötték figyelmét a társadalmi kérdések. Hogyan élnek aiz emberek, mik az örömeik és bánataik, milyen a társadalmi létük és közérzetük? Mennyire avatkozik bele az állam az emberek magánéletébe? Egyrészt azt a benyomást keltette, hogy Rahner teljesen elismeri az állami tekintélyt, tiszteli, értékeli, mellőzhetetlennek tartja jogrendjét, hatalmi szervezeteit és eszközeit, másrészt azonban relativizálja is, mert a legfőbb tekintély számára végeredményben mindig maga Isten maradt ; Isten tekintélyét még az oly gyakran és könnyen, sokszor megfontolatlanul, fundamentalista módon felidézett jézusi tekintélytől is megkülönböztette. A „Jesus-people” s más hasonló mozgalmakkal szemben hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus konkrét történeti viselkedéseit nem tekinthetik a keresztények a legfőbb tekintélynek. Szó sincs arról, mintha kétségbe vonta volna Jézus Krisztus „abszolút” üdvtörténeti küldetését, üdvösséget közvetítő jelentőségét, ettől azonban megkülönböztette a modern jesuanizmust, vagyis ahogyan ő nevezte a megkülönböztetetlen, fundamentalista, követ- kezetlen és biblicista hivatkozásokat Jézus Krisztus egyik vagy másik konkrét-történeti szavára vagy tettére. „Nagyon különös dolgok történnek. Nemrég írt nekem egy pap s kifejtette, hogy tulajdonképpen szívvel-lélekkel az, de vallási alaptapasztalata bizonyos értelemben teista istentapasztalat, és nem krisztológiai eredetű. Manapság azonban ennek éppen a fordítottja terjed. Azt prédikálják, hogy ha valaki meg akarja ismerni a jó Istent, csakis Jézus Krisztus által teheti, különben semmiképpen sem lehetséges. Ez dogmatikai képtelenség. Az ilyenféle jesua- nizmussal szemben jogosan kérdezheti valaki: mi közöm van nekem éppen ehhez a Jézushoz, hogyan ő az a példakép, ami sehol másutt nem található meg Isten világán, miért éppen az ő viszonya Istenhez kötelező rám nézve is? Miért nem tehetem meg spirituálitásom vonatkoztatási pontjának Buddhát, vagy valaki mást? De ilyen kérdések fel sem merülnek ebben a modern jesuanizmusban. Furcsa. Nem tudok ilyen mértékig jesuanista lenni. Ha kimutatnák, ami nem kerülne nagy vesződségbe, hogy Jézus olyan fejkendőt viselt, mint Arafat, akkor miért nem követik ebben is? Sokaknak merőben csak érzelmi vonatkoztatási személy Jézus, aki megerősít, vigasztal, bátorít, felebaráti szeretetve buzdít, közösséget alapít stb. Mindez azonban perifériális Jézus gyökeresen teocentrikus jelentőségéhez képest, tehát ahhoz, hogy Jézus történelmileg egyszeri, abszolút, kézzelfogható és egyetemesen érvényesülő isteni ígéret: nevezetesen, hogy nemcsak felajánlja az üdvösséget Isten, hanem a maga részéről létre is hozza. Mindez alig játszik szerepet ebben a modern jesuanizmusban. Vonatkozik ez Jézus föltámadására is, amit ugyan nem tagadnak, de amelynek meglehetősen jelentéktelen szerepet tulajdonítanak.” Ilyen fundamentalista-biblicista érvelésnek tartotta Rahner a nők pappá szentelésének elvi lehetősége ellen felhozott történelmi-társadalmi hivatko
