Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Vargyas Lajos: Búcsú Zolnay Lászlótól
VARGYAS LAJOS: BÜCSÜ ZOLNAY LÁSZLÓTÓL 13 Akkoriban magamnak is a Várban volt munkahelyem. Sokszor kellett végigmennem a Vár utcáin, s mint a Vár szerelmese, ebédidőben is sokszor sétáltam végig rajta a feltárt középkori emlékekben gyönyörködve. Ritkán történt, hogy ne találkoztam volna sétáimon Zolnay Lászlóval. Ha valahol építkezés kezdődött meg, ha valahol felásták a talajt, azonnal megjelent egyedül vagy egy-két kísérővel, fiatal kollégával vagy egyetemi hallgatóval; vizsgálta, felmérte, ásta az előkerült romokat. Nem volt ez hivatalos megbízatás, még csak nem is munkahelyével járó kötelesség — hiszen senki más nem követte kollégái közül. Ö szinte egyszemélyes felelősséget érzett az egész nemzet nevében a magyar kultúra központjáért, minden morzsájának megmentéséért. Mert itt is új tapasztalatok nyomán új elképzelései születtek: hogy volt a királyi város és palota alatt egy korábbi település, még a tatárjárás előtti időkből, amire ráépült a későbbi város, de amire oklevelek néhány adata utalt. Ezt kereste és találta meg fáradhatatlanul, és közben tárta fel a palota és az erődítmény újabb és újabb részleteit. S itt jutalmazta meg a sors a fáradhatatlan kutatót váratlan ajándékkal. A csodálatos szoborleletekkel. Amelyek középkori művészetünk színvonalát olyan magasban igazolták, amit még az addigi, gazdag fölfedezések után sem remélhettünk. S amit még munka közben az egész ország lázas érdeklődéssel követett. Véletlen? Hiszen nem ezt kereste. De „aki keres, talál, aki kopogtat, annak megnyittatik”. Csak az találhat, aki keres. Aki sokat keres. Márpedig Zolnay sokat keresett, állandóan keresett, szünet nélkül ásta, ahol hozzáfért, a középkori vár nyomait. Csak ő találhatta meg ezeket a kincseket, hiszen ő mindent megtalált, ami a Vár alatt, a föld méhében nyugodott. Egy ilyen lelet másnak egy életre biztosította volna a sikert. Neki is meghozta az országos hírnevet olyan körökben is, ahová nagy sikerű, népszerű történeti-művészeti könyvei sem vitték el. De ,a közvetlen életében jelentkező sikert? Aizt nem, annál inkább a fellángoló irigységet. Egy időre még el is tilthatták az általa fölfedezett szobroktól. Nem volt szabad velük foglalkoznia. És volt olyan indítvány is, méghozzá tudományos körökből, amely el akarta tiltatni a további ásatásoktól. A művelődéspolitika legmagasabb fórumától kellett kérnie védelmet munkája folytatásához. Végül mégiscsak elültek körülötte az ellenséges viharok. Végre olyan felettest kapott, aki nem elnyomni akarta, hanem segíteni, elismerni. Aki hozzásegítette, hogy végre megkapja azokat a másoknak könnyen elérhető tudományos „fokozatokat” is, amelyeknek még legalsó lépcsőjéig sem ért el könyvtárnyi tanulmányok és olyan gyönyörű könyvek után, amelyekért bármely kiadó és afz olvasók ezrei nyújtották ki kezüket. S végre lezajlott az a tudományos vita, amely az alsó fokozat átugrásával a magasabb fokra javasolta. Vagyis végre befogadta, elismerte a tudományos közösség is, végre „befutott”. Csak már nem tudta bevárni, amíg ennek a befutásnak eredményét is élvezhette volna. Amíg az végigfut a kötelező úton, és visszaér hozzá. Mielőtt megítélte volna számára az Akadémia a tudományok doktora címet, itthagyott bennünket. Mintha ez márt nem lett volna fontos neki! Mintha csak arra várt volna, hogy egyszer végre tapasztalhassa a magyar tudomány intézményei részéről az addig annyira nélkülözött méltánylást. Azután már elég is volt az életből. Amit elvégzett, kerek egésiz. S bármennyire nem volt sima az élete, bár
