Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Káldy Zoltán: A nagykorúság útján. Egyházunk utolsó negyven esztendejének végigtekintése
JO KÁLDY ZOLTÁN: A NAGYKORÚSÁG Ú.TJÁN Űr Lévi fiait. Fényessé teszi őket mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatot visznek az Űrnak.” Úgy is mondhatjuk, hogy Isten a bűnbocsánat ajándékozásával együtt az új körülmények között olyan „olvasztó edénybe” tette egyházunkat, melyben a „tiszta ezüst” kinyerése folyt. Olyan ezüstté, melynek „tükrében” Isten megláthatta a maga arcát, akár az ötvös. Ha cikkünk elején idézett újszövetségi igére gondolunk, azt is meghatározhatjuk, hogy Istennek az arca a „nagykorú keresztyénség” tükrében lesz láthatóvá. Vagyis Isten az új történelmi körülmények között Magyarországon a „nagykorú keresztyénség” megteremtéséért fáradozik. Ehhez arra az „iskolára” volt és van szüksége evangélikus egyházunknak, amelybe most éppen jár. A kiskorúság ismérvei Az új történelmi körülmények között — melyekben Isten „nagykorúságra” neveli evangélikus egyházunkat — kísértések is felléptek és fellépnek. Ezek a kísértések a „kiskorúság” kísértései. Mik a „kiskorúság” kísértései? így mondja ezt igénk: „Ne legyünk többé kiskorúak, akiket ide s tova hány- vet, űz-hajt a tanításnak akármi szele.” Míg Ünnepélyes Nyilatkozatunk arról tesz bizonyságot, hogy „a Magyarországi Evangélikus Egyház a történelmet formáló Isten akaratából él a magyar hazában és népe közösségében, ezért a szocializmust építő Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megbecsülésével, a megkötött egyezmények szerint a kölcsönös bizalom és megértés szellemében végzi igehirdető munkáját, és szolgáló szeretettel vesz részt népünk építő munkájában a jobb és emberibb életért” —, addig a kiskorút „hányja-veti, űzi-hajtja a különböző tanítások szele”. Soroljunk néhányat: Nem a „történelemformáló Isten akaratából él a Magyarországi Evangélikus Egyház a magyar hazában és népe közösségében”, hanem a Gonosz akaratából (vagyis Isten egy pillanatra „nem nézett oda” és így a Gonosz beledobott bennünket a szocialista társadalomba). „Nem kell állandóan az egyháznak bűnbánatot tartania, mert ez legyengíti az egyház ellenállását az ateista alapon álló társadalommal szemben.” Nem „kölcsönös bizalom és megértés szellemé”-ről kell beszélni, hanem a szocializmus felépítése ellen kell szólni, hiszen ha a szocializmus felépül, ki fogják iktatni az egyházat a társadalomból. A mi történelmi körülményeink között az igaz egyház az ellenálló, a „támadó egyház”. A „szolgáló szeretet” hangsúlyozása a marxistáknak malmára hajtja a vizet, mert nyugodt légkört biztosít számukra a kommunizmus felépítéséhez stb. Ha a nagykorúság ismérve a „hitnek és az Isten megismerésének egysége”, továbbá „Krisztus teljességének elérése”, akkor a kiskorúság éppen ennek ellenkezője. Vajon az említett ellenvetések mögött nem az Isten ismeretének vagy teljesebb ismeretének hiánya fedezhető-e fel? Hova tűnt a „történelemformáló Isten” ismerete? És hova lett a „Krisztus teljességének elérése”, azé a Krisztusé, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20, 28)
