Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Halász Kristóf: A természet nem olyan…
HALÁSZ KRISTÓF: A TERMÉSZET NEM OLYAN... vaskosabb példája az az eset, amikor az anyamadár éhen hagyja veszni a gyámoltalanabb fiókát az erőszakosabb testvérek mellett. Ezt mi szívtelenségnek látjuk az embervilágra szabott elképzeléseinkkel; pedig a madár nem tud számolni. Nem tudja, melyik evett már, vagy nem kapott semmit. A tolakodó váltja ki belőle az etetés reflexét, ami célirányos az ösztönvilágban. A gyámoltalan itt nem áldozat, hanem életre képtelen. A könyörtelen urbanizáció ellenére az ég madarai mégis megvannak. Az megint más kérdés, hogy a tűrés meddig terjed és kihal-e Földünkről a madárdal. Ez rajtunk is múlik, ami azt jelenti, hogy a természettel szemben felelősséggel tartozunk. Ám ez a felelősség nem kölcsönös! A természet nem köteles ellátni az emberiséget élelemmel, ivóvízzel, oxigénnel, energiahordozókkal. Mindmáig mégis megtette. És holnap? És azután? Meg tudja tenni akkor is. Miként a szentimentális természetszemlélet hamis, úgy a pesszimista is az! Tudománytalan az a szemlélet, amely attól tart, hogy a Föld túlnépesedik. A népesedési görbék tanúsága szerint ez a folyamat legfeljebb harminc milliárdos lélekszámig emelkedik és ott egyensúlyra jut. Ezt a maximális népességet pedig a Föld el tudja tartam, amennyiben maga az emberiség nem teszi tönkre önnön életének színterét. Eszerint a természet nem olyan ebben a tekintetben sem, amilyennek egykor az angol Th. R. Malthus (1766—1834) elképzelte ma újból kísértő túlnépesedési elméletében. A természet ugyanis nagyon gazdag, csakhogy az ember sajnos pocsékol és rombol. Ott vannak például az Amazonas menti őserdők: a világ „tüdeje”. A légkör oxigénjének mintegy a negyedét ezek a hatalmas erdőségek termelik... de meddig?! Ma már.nagy erővel irtják őket. Vágjuk a fát önmagunk alatt. Szerencsére az óceánok mikroszkópos egysejtű zöld növénykéi is termelnek oxigént, amellett táplálják a vizi állatokat. De mindezt meddig, amikor egyre sűrűbben kerül olaj a tengerbe és óriási kiterjedésben elzárja a vízfelületet. Ha a felelős és felelőtlen emberek azt hiszik, hogy a természet ezt is kibírja, akkor borzalmasan tévednek. Vajon csakugyan magára hagyta a Teremtő a világot, mint azt egyesek elképzelik? Aligha. Inkább az történt, hogy mi hagytuk már-már ebek harmincadjára azt, ami ránk van bízva. És most szorongunk a következménytől. Pedig szem előtt vagyunk, és ha a mi szemünk is nyitva van a látás számára, akkor feltűnik a hivő, sőt nem hivő embereknek egyaránt* hogy az önmagunkban természetes körülmények milyen fantasztikusan tudnak kombinálódni, mintha nagyon magasról irányítanák őket. A véletlenek elgondolkodtató összjátéka sokkal többször megesik, mint arról tudomást szerez a világ. Nem lehet kétséges, hogy Boldizsár Iván valóban hitelesen ír háborús élményéről (Don—Buda—Párizs c. könyve 217—218. lapján). A második világháború vége felé egy orosz tiszt azzal a figyelmeztetéssel keresi föl: nem szabad az ablakhoz menni, a környező házakban még vannak ellenséges erők, az oroszok azonnal lőnek. „Ugyanekkor észrevettem — írja •—, hogy kibomlott a cipőfűzőm. Fél térdre ereszkedtem. Így, az imádkozás és a térdhajtás helyzetében hallottam két golyó becsapódását. Az egyik pontosan arra á helyre vágódott, ahol az imént álltam.” A másik lövedék a tisztet találta. „Azért kellett meghalnia, mert bennünket figyelmeztetni akart. Hol az a Thornton Wilder, aki ezt beilleszti egy új Szent Lajos király hí djá-ba?” Manapság a csodát ilyen és hasonló esetekben véljük felismerni. A maguk nemében egyszérű, sőt szinte jelentéktelen részesemények — pl. egy ci
