Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - ifj. Fabiny Tibor: „Ö, az én próféta lelkem!" A Hamlet mint a Látás Költészete
IFJ. FAB ÍNY TIBOR: A HAMLET 39 Az igazság megláttatását „az érted haragszom, nem ellened” szeretetével végzi. A királygyilkosságot csak a párbeszéd elején említi, s miután Gertrudis ebben ártatlannak tűnik, Hamlet ezt többé már nem hozza szóba. A nyiladozó bűnbánat mértékében Hamlet feloldozást is nyújt. Gertrudis, a bűnös, tanácsot kér, Hamlet, a pap, felel. Hamlet tehát eleget tesz protestáns papi hivatásának: anyját bűntudatra, majd megtérésre szólítja föl. A jelenet szépségét és tisztaságát csak az teszi félelmetessé, hogy mindezek után Hamlet elvonszolja a meggyilkolt Polonius tetemét. A „szent” ember kezéhez embervér tapad. II. Eddig Költőnkről szóltunk, az erkölcsi érzékenységről, a belső megvilágosodás folyamatáról, a prófétaságról, a poézis metanyelvéről, a protestáns egyetemes papság szentségéről. Most azonban lássuk a Valóságot, mi is az az „éles lét”, az a sűrített realitás, ahová Hamlet a Szellem révén beavatást nyert? Hamletnek a bosszút végre kell hajtania, mégis késlekedik. Maga is így mondja: „kegyes szándék kegyetlenségre hajt”. Valóban: a gondolkodó Hamlet első tette egy mellédöfés — akaratán kívül az izgága, de jellemében mégsem gonosz Poloniust gyilkolja meg. S ez összedűlő kártyavárként beindít egy eseménysort: Polonius halála miatt megőrül Ophelia, mindezért bosszút áll a hazatérő Laertes. Hamletet a király Angliába, de valójában a halálba akarja küldeni. Hamlet viszont önmaga helyett volt barátait, Ro- sencrantzot és Guildensternt küldi a kivégzési paranccsal Angliába. Mindezek csupán az utolsó jelenet nagy vérfürdőjének előjátékai, első láncszemei. Továbbgondolva a drámát számtalan kérdés vetődik fel bennünk: miért van az, hogy Hamlet csak úgy tud cselekedni, hogy az első perctől fogva ártatlanokat és félbűnösöket is pusztít? Miért nem tudja azonnal megölni a királyt? Fokozva a kérdéseket: mi is a központi problematikája a drámának — ki vagy mi az igazi főszereplő? 1. A kérdéshalmazt talán akkor tudjuk helyesen megválaszolni, ha a mai drámaértelmezésünket szembesítjük a múlt század romantikus szemléletével. Az utóbbi karakterközpontú volt, a dráma közegéből kiragadta és olyan örök emberi-pszichológiai problémákat vetített rá, mint például a gondolkodás és a cselekvés összeegyeztethetetlensége. Noha nem teljesen indokolatlan ez a megközelítés sem — végeredményben mi is ezt tesszük, amíg csak a Költőkről beszélünk. Szükséges ezért a Valóságról is szót ejtenünk, s itt segítségünkre vannak azok a XX. századi kritikusok, akik a dráma egészét, mondhatjuk: szövetét, azaz a szerkezetét és a képalkotását vizsgálják. Caróline Spurgeon, aki a drámában a betegség és a rothadás domináns képeit figyelte meg, arra a következtetésre jutott, hogy a Hamlet központi témája nem egy túlságosan filozofikus lélek, vagy egy gyors cselekvésre képtelen egyén akarati vagy értelmi problémája. A dráma képalkotása azt mutatja, hogy Shakespeare egyáltalán nem az individuum problémáját tartja szem előtt. Ennél sokkal többet és titokzatosabbat: egy állapotot, amiért az egyén látszólag ugyanúgy nem felelős, miképpen a beteg sem hibáztat
