Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 tűnő válogatáson kívül a latin megfogalmazások nehézségein jól felülkerekedő, olvasmányos fordítást is elismerés illeti. A kiadvány elérte célját: hogy Bél Mátyás korszakalkotó munkásságát közelebb hozza a ma emberéhez s ösztönzést adjon az ebben a mindmáig kevéssé hasznosított nagy értékű, sokban előremutató ismeretanyagban való elmélyedésre. Nagymértékben hozzájárul ehhez Tárnái professzor külön tanulmánynak beillő bevezetője, mely páratlan tájékozottsággal illeszti be Bél Mátyás tudós egyéniségét és egész munkásságát korának hazai és nemzetközi összefüggéseibe. Wellmann Imre Pázmány Péter válogatott művei Bennem van a hiba bizonyosan: nem tudok ugyanis örülni, lelkesedni a Magyar Remekírók sorozat egyik legújabban megjelent kötetének, a magyar ellenreformáció katolikus vezéralakjának válogatott írásait olvasván. Mert amilyen súlyos terhű feladat egy több mint ezeroldalas írói életmű-válogatásról a rendelkezésre álló néhány sorban érdemi értékelést adni, olyan nehéz évszázados sebek felfakadása ellenére tárgyilagosnak maradni, s nem sérteni az ökumenizmus szellemét, amelynek erősödése korunk egyházaiban örvendetes jelenség. Nem bírálom a válogatás alapszempontját, melynek következtében a kötetnek csaknem kétharmada polémia, s alig több mint egy- harmada a hitéletet valóban építeni tudó prédikáció, végtére is így áll a mai olvasó elé a maga valós mivoltában az a Pázmány, aki nemcsak hite „győzhetetlen igazságai” felől volt meggyőződve, hanem saját szellemének felsőbbrendűségéről is. Nehéz viszont megérteni azt a szinte kritikátlan lelkende- zést, mely már a kiválasztott vitaanyagban is, még inkább a hozzájuk kapcsolt jegyzetekben s végül az utószóban jelentkezik. Nehéz megérteni például azt, hogy miért volt szükség — 1983-ban! — vagy féltucatszor emlegetni hosszabban-rövidebben Luther édesanyjának az ördöggel való viszonyát (!), mely a pázmányi „katolikus hitvédelem fölényének” parádés bizonysága. Ha vitatkozni kell a „jobb ügy” diadalra juttatásának érdekében, hát csapjanak össze érvek és ellenérvek; ám ha ez „szükségképpen” kapcsolódik az ellenfél becsmérlésével, nézetei ki- csavarásával és rágalmazással, akkor — bármelyik oldalon jelentkezik is — csak sajnálkoznunk, mi több, szégyenkeznünk lehet. Ilyen úton a kívánt célba érkezni nem tudunk. A történelem a legfőbb bizonyság erre. Vitathatatlan igazság, hogy Pázmány a 17. század legfelkészültebb, legalaposabban képzett katolikus főpapja. Lenyűgöző íráskészsége és csillapíthatatlan vitavágya annyira sikeres volt, hogy nemcsak saját korában és saját hívei körében aratott osztatlan elismerést, hanem évszázadokra kihatóan — sőt, úgy tűnik, mindmáig — meghatározta pozitív értékelését. Ez a hatás tükröződik azokban az irodalomtörténeti megállapításokban, melyek magától értődő természetességgel közlik, hogy Pázmánynak „egyetlen méltó ellenfele” a kiváló kassai református pap, Al- vinczi Péter volt, vagy hogy a wittenbergi egyetem híres tanárának, Bal- duinus Frigyesnek azért kellett beavatkoznia a magyar protestáns teológusoknak Pázmánnyal folytatott vitájába, mert az evangélikusoknak nem voltak olyan papjai, akik „kielégítő” választ tudtak volna adni a harcos jezsuita főpapnak. Ha valahol, akkor éppen polemikus iratok esetében szükséges az ellenfelek nézeteinek ismerete. Méghozzá abban a formában, azzal a tartalommal, s abban a szövegösszefüggésben, melyben maga a megkérdőjelezett ellenfél szól és érvel. Az igazság másik oldalára — Pázmány írásai esetén különösképpen! — akkor derül fény, ha az olvasó elé állhat az a Magyari István, aki megírta „Az országokban való sok romlásoknak okairól” szóló könyvét. Ez az