Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ egyetlen olyan írás, melyet a mai olvasó is kézbe vehet. Meggyőződhet belőle arról, hogy rendkívül felkészült, a teológiában és a kor egyéb tudományában egyaránt járatos, higgadtan és meggyőzően érvelő szerzővel van találkozása, akinek érveit nem lehet lesöpörni az asztalról. És nincs szégyenkezni valója a mártírhalált halt Zvo- narics Imrének, Sármelléki Nagy Benedeknek sem, akik többek között megírták a „Pázmány Péter Pironsá- gi” című vitairatot. Ezek az iratok sajnos még saját köreinkben is alig ismertek. Nem csoda hát, ha a szélesebb körű nyilvánosság csak Pázmány válaszából értesül létezésükről, s a lehengerlő vádaskodás alapján próbálja megállapítani tartalmukat. Úgy érzem, hogy végezetül fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy az evangélikus vitairatok szerzői mesteSztoikus etikai antológia A sztoicizmus vezérgondolatai évszázadról évszázadra vándorolnak, ütköznek vagy elegyednek a megváltás-bo- csánat-reménység fogalmain nyugvó keresztyén etikával. Ma is találkozunk velük. Paul Tillich szerint a sztoa — újkori színeváltozásaival — a keresztyén erkölcs egyetlen komoly versenytársa a nyugati műveltségben. E nagy hatású antik filozófiai iskola kereszt- metszetét nyújtja az „Etikai gondolkodók” sorozat egy nemrég megjelent kötete (Gondolat Kiadó, 1983.). A régóta kedvelt Seneca, Epikité- tosz, Marcus Aurelius, részben Cicero után csak most láthatja a magyar olvasó a sztoát a maga történeti fejlődésében. Míg azonban ezek a közismert szerzők összhangban voltak századunk sztoicizmus-fogalmával, most erősen érezzük az elválasztó évezredeket. Ment ami számunkra elsősorban életérzés, az ő számukra legalább annyira szaktudomány: fogalmi apparátussal, formállogikával és — mint a szorgalmas Sztobaiosz művéből kitűnik — osztályozási, csoportosítási szenvedély- lyel. Nem lehetetlen, hogy a késői ókor filozófiatanárai kissé lenézték a rei voltak nyelvünknek: tudtak igényesen fogalmazni. Ha ezúttal el is tekintünk a Pázmányt megelőző Te- legdi és főként Bornemisza munkájától, mely kétségtelenül jelentős állomás irodalmunk fejlődésében, arra mindenképpen rá kell mutatnunk, hogy Pázmány kortársai evangélikus és református részről egyaránt kiváló művelői voltak nyelvünknek. Tartsuk tiszteletben Kosztolányi Dezső szép szavait, melyékkel Pázmány nyelvezetét dicséri, de aligha vétünk az igazság ellen, ha hozzátesszük: a jóízű magyar beszéd „írástudó prédikátoraink” ajkáról is felhangzik, hogy sebző gorombaságokon és vitázáson túl megajándékozzon olyan kinccsel, amely mindnyájunk számára egyképpen vitathatatlan érték. (Szépirodalmi Kiadó, 1983) id. Magassy Sándor Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius- féle irodalmi népszerűsítőket. Pedig ezek a kiváló írók tették a sztoát halhatatlanná, olyan művészi formában, amellyel a kevésbé szerencsés iskolák — a cinikusok, a peripatetikusok, sőt Epikurosz követői — nem dicsekedhettek. Bármennyire becsüljük a korai sztoa egyetemességre törekvő gondolkodóit, a mi számunkra életfilozófia marad a sztoicizmus. Addig érdekel bennünket, amíg önvédelmet kínál: a belső szabadságot a sors kényszerével szemben; de a keresztyénség az önvédelemnek ezt a módját is vitatja. Mert a sztoában nincs bizodalmas hit, nincs bocsánat és nincs reménység. A keresztyénség — ahogy már Pál apostol is — vehet át belőle gondolatokat, de csak a saját, eltérő irányulása jegyében. S az átvételeknél fontosabb a sarkalatos eltérés: a sztoa a bölcs felismerésen alapuló helyes cselekvést hangsúlyozza, s ez nemcsak racionalizmushoz vezet, hanem az erény taníthatóságával (a vétek csupán a jó ismeretének hiánya) szembekerül a keresztyén felfogással az ember mara