Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Körkérdés: Fiatalok keresztyén életvitele
86 KÖRKÉRDÉS: FIATALOK KERESZTYÉN ÉLETVITELE iskolarendszerből is erősen árad a társadalom egészét jellemző bizonytalan és meglehetősen anyagi javakhoz kötött értékrend, amelynek provokációja elől nehezen tud elmenekülni a fiatal, s így vagy fanatikussá, vagy a kompromisszumok eredményeként meggyengült, önmaga számára elértéktelenedett hitűvé válik. S hogy ez az állításom nem egészen fedi a valóságot, azt csak a Szentlélek megtartó munkájának köszönhetjük, az ő erejének, aki képes emberi reménytelenségünkből életre kelteni! így érthető, hogy nem beszélhetünk a keresztyén magyar fiatalság egységes életmódjáról. Némelyek saját polgári szerepkörükben állják meg helyüket Krisztus követőjéhez méltóan, mások intenzívebb missziós munkát vállalnak, s vannak, akik küzdenek azért, hogy társaikkal egy nevezőre kerüljenek, és erejüket egyesítve álljanak munkába. De ez csak felsorolás, nem értékrend. Nem mi ítélünk, s nem emberi tervezésünktől függ missziónk eredménye. B. G. egyetemi hallgató * * * Amikor megkértek, hogy írjak valamit keresztyén életvitelemről, először megijedtem. Hiszen annyira eltér életmódom az elképzelt „keresztyén élet”-től. Csupa szokatlant, különlegeset tartalmaz... És már megint kezdtem volna elcsüggedni különlegességeim miatt. De lelkészünk szava, amellyel e különlegességek megírására biztatott, újra megnyugvást adott. Üjból eszembe jutott az a sok öröm. amit különleges kincseimen keresztül kaptam és kapok Istentől, és szívem hálával telt meg, mert bizonyság lehetek arra, hogy nem „átlagkeresztyénként” (a szó jó értelmében!) is LEHET Istennek tetsző keresztyén életet élni, az ő szeretetében tanulni, dolgozni. Apai ágon katolikus, anyai ágon evangélikus családból származom. Emlékeim szerint hitbeli nevelésemmel nem sokat foglalkoztak. Gyermekbibliakörbe sem jártam. Csak az általános iskola első osztályában mentem egyik barátnőmmel külön hittanórákra. Majd ezt egy év múlva abbahagytam, „ateistává” váltam, vagyis hittem az iskolában tanultak alapján, hogy Isten nincs, csak az ostoba emberek találták ki őt. Tizenegy-tizenkét éves leány lehettem, mikor egy séta közben édesanyám a hitről és Istenről beszélt nekünk, és azt mondta, szeretné, ha testvéremmel együtt mi is konfirmálnánk. Egy vasárnap aztán elmentünk templomba, majd beíratott a konfirmációs oktatásra. Az órákon hallottakról sokat gondolkodtam, s vitáztam magamban. A vasárnapi prédikációk pedig, melyek szinte kivétel nélkül nekem szóltak, erősítették Istenhez való közeledésemet. Megtérésem és elhivatásom jóval a konfirmáció után történt. Megvilágosodott előttem konfirmációi igém üzenete is („Isten azt akarja, hogy minden ember üd- vözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” lTim 2,4). Azóta igyekszem a magam módján ezt az evangéliumot hirdetni. Sokszor jelentett és jelent belső akadályt, hogy szüleim közben eltávolodtak a hittől és nem mindig nézik jó szemmel e munkálkodásomat. Amit családomról eddig írtam, az még elég általános és bizonyos szempontból lehangoló. Ezért nem is nagyon szeretek beszélni róla, mivel könnyen úgy csenghet, mintha nem szeretnénk egymást és ellenségeskedések között élnénk. Pedig éppen az ellenkezője igaz! Hála Istennék, a szeretet, a megértés, a jó kedély, a békesség uralkodik. Napi dolgainkat rendszeresen megbeszéljük, az otthoni munkát megosztjuk, gyakran kirándulunk, sétálunk együtt. Nézeteltéréseinket is józanul, beszélgetéssel intézzük el. Veszekedés, harag ritkán van. (De hogy eljöjjenek velem a templomba, az csaknem egyenlő a lehetetlennel.) Vasárnap istentiszteletre én is csak ritkán jutok el. (így az ünnepnap megszentelése is „egyéni” módon történik.) Az ifjúsági órára elengednek szüleim. És ez nagyon jó. Sok mindent kapok társaimon keresztül. Ugyanakkor gyakran fáj, hogy nem
