Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Iby András: Barabás (vers)
IBY ANDRÁS Barabás Mint nagy tüzes szem néz alá a nap. Lomhán piheg a város, szürke pára úszik a légben, s apró porszemek hullnak alá a tikkadt pálmafákra. Csend van ... A város szunnyad a napon. Itt-ott egy ember. Rabszolga talán. Éles árnyékot vet a katona sisaktaréja a börtön falán. Ott benn a börtön nyirkosán hideg. Penészt izzad a fal, és rothadás szagától terhes éje, nappala, hol láncraverten virraszt Barabás. Gyulladt szemmel, amelyet vér borít, bámul meredten, hol nap fénye reszket, s az ablakrácson át a földre hull rajzolva arra ónszínű keresztet. Sötéten néz. Az ajka nem mozog. Már fölkészült a rémes kínhalálra a kereszten, amelyet rávetít a nap a börtön szennyes padlatára. — Ha meg kell halnom, akkor meghalok! Én, aki keltem népemért csatára, férfiként éltem, nem hallgatva rá a Názáreti együgyű szavára. Amit ő hirdet, gyáva szóbeszéd. Csak egy törvény van: az erőszak az. A Názáreti fecsegése mind dajkamese és vénasszonyvigasz.
