Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Bodrog Miklós: Kirakat (novella)
BODROG MIKLÓS: KIRAKAT tétét, meg az emberekét. Nem mondom, lett siker, dicséret mindenünnen. Főleg amikor négyéves koromban én mutattam be annak a gyárnak a gyer- mekruha-kreációit, amelyben édesanyám dolgozott. Nézzétek csak a kis színésznőt! Mint aki színpadra termett! — ámuldoztak az emberek. Az óvodában szinte udvarom volt. Ha szerepelni kellett, az iskolában is én voltam a sztár. Nagyobb lány koromban szánté naponta elmondta: Gyerekem, ezzel az arccal és alakkal te divatkirálynő leszel! Az osztályfőnökünk bájrekordernek nevezett. Anyám úszott ebben a dicsfényben, én sokszor inkább fáztam. S lassan már nem is tudtam mindig, élek-e egyáltalán, vagy csak a szerepeim élnek. Ha meginogtam olykor egy-egy alakításomban, anyám kemény és hideg pillantása majd’ átszúrt. Mert ha én nem voltam napsugár, még ha botcsinálta módon is, ő villámlás volt, s többnyire dörgés is. Az egyedülléteket igen nehezen viseltem, mint aki a fényes kirakaton kívül nem is él. Ha ilyenkor imádkozni próbáltam, az is mintha elakadt volna félúton, mert az a gondolat akaszkodott rám, hogy ez vajon melyik szerepemből való. Egyszer álmomban balettmozgású próbababák kerítettek be, s eközben lefoszlott róluk a rájuk aggatott elegencia, félelmetes emberutánzatokként jöttek ellenem, mintha mindegyik egy-egy szerepem lett volna, s miközben anyám a kulisszák mögül merően nézett, ezek már a levegőt fogták el előlem. Egyikük letépte rólam az arcomat, amely mögött nem volt semmi! A saját sikolyomra ébredtem. Nem kellett ugyan mindenütt jajdeédesnek lennem, csak „jelentős” személyek társaságában, ilyenek azonban jócskán akadtak körülöttünk, s nekem már különben is második természetemmé vált, hogy lehetőleg mindenkinek szállítsam a neki tetsző szerepet. És ahogy közeledtem a harminchoz, mind jobban torkomra ült a félelem, hogy azután már csak hanyatlás következhet. Ne nevessen ki: két-három kiló hízásra szinte búskomorsággal reagáltam, mert anyám pontosan megmondta, milyen maximális súllyal tarthatom a „piaci értékemet”, amit ő a gázsimra értett, én viszont önmagámra, hiszen engem ezért szeretnek. Alak, bájmosoly és mozgás — ez vagyok én. A nagy szerelemre is hiába vártam Don Juan-ok, izompacsirták és nagymenők tülekedésében. Vagy én voltam rá alkalmatlan. Mondja, hát lehet így élni? A szerepek aranyketrecében aligha — mondta elgondolkozva az orvos. De hát nincs az a kirakat, amelyet ki ne lehetne nyitni. Még alászállhat a földre. Talán az édesanyja is megérti majd — úgyis kétségbe van esve —, hogy maga nem lehet egy életen át mérték utáni napsugár és az ő meghiúsult álmainak utánjátszó mozija. Ha nem is lesz könnyű, próbálja meg. Igyekszem segíteni. A lány sírt, sírt és sírt. Szemfestékkel keveredett könnyei csúnyán szét- mázolódtak az arcán. Duzzadt szemhéjak, kivörösödött orr, ujjai a saját tenyerét markolászták. Egyetlenegyszer festhetett így: a születésekor, még megmosatlanul. Az orvos felállt, és búcsúzóul megszorította a kezét. A lány meg csak sírt tovább, mint egy régóta esedékes záporeső. Önfeledten és szerep tel énül. wz
