Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984

1984 / 2. szám - Dér Endre: Pótszülők (novella)

DÉR ENDRE

Pótszülők

Bálint Panni volt a legmagáramaradottabb gyerek az állami nevelőintézetben. Én is csak azért figyeltem fel rá, mert a neve megegyezett a feleségem leánykori nevével.

— Te, Panni — szóltam hozzá egy este, sötétben, az intézet kultúrtermében. — A feleségemet is Bálint Parolinak hívták.

Rám nézett csodálkozva, de nem szólt hozzám egy szót sem. Ám másnap este, titokban, a hosszú folyosón, megfogta a kezemet. Belefúrta markomba kicsiny kis ujjait és a világ legtermészetesebb dolgaként gyakorolt velem.

Este, megint a sötétben, televíziónézés közben mutattam meg a feleségemnek a kislányt.

— Bálint? — kérdezte az asszony. — És Panni? — Aztán átfogta hátulról a kislány székét:

— Hogy hívnak?

— Bálint Panni — feleltek körülötte a gyerekek.

— Hova valósi vagy?

— Sárbogárdi — felelték körülötte a lányok.

— A szüleid élnek ?

— A múltkor, mikor hozzájött az anyja látogatóba, nem akart lemenni hozzá. Margit néni vitte le a fogadóba... „Nevelőknél” volt eddig. . . Nevelőszülőknél.

— Jó volt neked a nevelőknél?

Bólogatott Panni.

— Jobb, mint otthon az anyjánál! — kontráztak a többiek. Panni csak nézett bennünket, nagy barna szemével. Formás, kreol bőrű leányka volt.

— És mi akarsz lenni, Pannika?

Nagyon sokára jött válasz, már-már azt hittük, nehéz kérdést tettünk fel egy hétéves kislánynak.

— Orvos!

A feleségem boldogan nézett rám. Megsimogatta a kislány haját.

— Jól tanulsz?

— Jól tanul. A lányoknál egyedül ő volt kitűnő, a fiúknál pedig Kaszás Sanyika.

Másnap, amikor meglesett bennünket Panni a kapu mögött, feleségem szemügyre vette világosan az arcát.

— Nézd. zöldes a szeme, nem egészen barna. Mutasd csak a fogadat...