Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az első temetés
74 FABLNY TAMÁS: AZ ELSŐ TEMETÉS gépiesen olvasva a szöveget. De vajon feltűnt-e valakinek? Halk sikollyal egy villamos húz el a közelben. Fura város ez: egy sínpáron megy a kétirányú forgalom. Űjabb nesz: tücsök a fűben. Erről a bajai éjszakák jutnak eszembe! Feküdtünk hálózsákjainkban az erdő közepén: az almabort már megittuk, a gitárt is letettük, s azt játszottuk, ki tud több zajt kiszűrni a tökéletes csendből. Ott is tücsök, és valahol, nagyon távol, kutyaugatás, egy-egy autó, meg talán a szél hangja. Pista alatt, álmában, mindig leeresztettük a gumimatracot. Mennyit nevettünk akkor, talán magunk sem tudtuk, milyen boldogok is vagyunk. „Mit tudtuk mi akkor három nagydiákok, hogy térdenállva nézni kell a szépet” .. . Háromnegyed három. Egy ismeretlen város temetőjében már felravataloztak egy számomra ismeretlen asszonyt. Néhány órája még azt sem tudtam, hogy él, most meg nekem kell eltemetnem. Ismeretlenül. Bár alighanem még nehezebb lesz majd ismerőst temetni. Még egyszer előveszem a papírt. Ahogy az állomásról megérkeztem, azonnal kezembe nyomták, megtoldva azzal a sürgetéssel, hogy öltözzek át, mert rögtön temetéssel kell kezdenem. „Hétfő du. 3 órakor az alsóvárosi temető kápolnájából Hugyecz Judit Békéscsaba 1911. II. 6. — meghalt 1982. VI. 22. Tüdőembólia. Szeged, Dobó u. 6. Egy öccse él.” Ennyi egy ember? Két számadat, egy betegség, két helységnév. Jó lenne még sok mindent tudni róla, de nincs kitől megkérdeznem. Csak az a bácsika jut eszembe, aki folyton tüdőemblémáról beszélt, s megkérdezte, hány magiszteres az orgonánk. De most még belül sincs kedvem ezen mosolyogni. Mindent egyedül kell tennem, nem fordulhatok senkihez tanácsért. Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire?! Persze magam választottam, minden jószándékú figyelmeztetéssel és tágranyílt szemű ámulattal dacolva. Sokan próbáltak lebeszélni naivnak tartott tervemről, mások a nehézségekre igyekeztek felkészíteni. Saját alkalmasságomat is meg kellett kérdőjeleznem — mégis vállaltam. Könnyed, bátor örömmel. De most milyen nehéz — erről azért nem volt szó! Négy sor jelzi, hogy élt egy asszony, akit most az irgalmasság jeleként el kell temetnem. Oda kell állnom a koporsó elé, hogy néhány tucat ismeretlen embert megvigasztaljak. Nyolc perc múlva három, átnézem a vázlatomat. A váratlan beugrás miatt persze nem is volt időm felkészülni, néhány szót vetettem csak papírra. Átfutom még a liturgia menetét is — most temetek életemben először. Máris három, gyerünk. Vissza az épületbe, elhaladok a HÜTÖ mellett: tucatnyi tátott koporsó a falnak támasztva. A látvány durva kapcsolással balatoni nyarak emlékét idézi: olyanok, mint a napon szétnyílt kagylók. Banzájos barátom halk böffenéssel éppen áll fel az asztaltól: — Na, lezárom a koporsót. Megnyugtat, majd mutatja az utat. Zakó le, súlyos Luther-kabát fel. Fekete hálóing, mondta, nemrég élcelőd- ve valaki. Valóban szebb volna a fehér. Néma fohász. Itt állok a koporsó mellett, csupa ismeretlen arc. Mi közöm hozzátok, mit akartak tőlem? Ä lezárt koporsóban egy 71 éves asszony fekszik. Sovány? Kövér? Ősz? Fekete? Milyen lesz néhány hónap múlva? S a keze? Nehéz megmagyarázni, miért szeretem annyira az emberek kezét nézni: a hosszú, finom ujjakat, vagy felnőtt asszonyok párnás bébi-kezét. Parasztemberek kérges tenyerét, amelyek kézfogásnál karcolják az enyémet, vagy a vékony, átlátszó kezeket. Az én nénim keze milyen lehet, s hogyan tartja; Összekulcsolták neki?
