Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az első temetés
FABINY TAMÁS: AZ ELSŐ TEMETÉS 75 Kis asztal, gondolom, mögé kell állnom. Felnézek, csupa fürkésző szempár, ez a taksálás időszaka. Hogy milyen beszédet néznek ki belőlem... Talán jobban örülnének egy pocakos, őszes papnak, én meg itt állok borzas hajjal, és azon sem csodálkoznék, ha farmernadrágot képzelnének a reverenda alá. Kiszolgáltatott helyzetben állok itt, nálam csak Hugyecz Judit, élt 71 évet, kiszolgáltatottabb. Mi itt középen, mint két fókusz: ő vízszintesen, én függőlegesen. De amíg ő, akárhogy is nézzük, passzív résztvevő, rám viszont itt feladatot bíztak. El kellene kezdeni, utána talán könnyebb lesz. Még mindig a gyászolókat nézem, egyetlen szempárba szeretnék csak belekapaszkodni, hogy bátorságot merítsek belőle, ám mindenki elkapja tekintetét. Talán így illendő, lesütött szemmel. Lopva azért figyelnek. És Te, Uram, rejtőzködés Istene, most nem rejted el arcodat? Kántor nincs, nekem kell énekelnem. Ettől talán még jobban félék: sosem volt jó hangom. Ments meg engem, Uram, az örök haláltól, Ama végső napon minden kíntól, bajtól. Midőn az ég s a föld meg fognak rendülni, S eljössz a világot lángokban ítélni. Ó, adj nekünk, Uram, örök nyugodalmat; Szegény bűnösökön mutasd meg irgalmad, Hogy kik az életben oly sokat szenvedünk, Örök világosság fényeskedjék nekünk. Elkezdődött hát. Szép az ének, még ha én éneklem is. Sokáig nem tudtam megtanulni, ott a halálíóóóí-nál nagyon magasra kell emelni. Senki nem énekel velem, talán nem is ismerik. ,,A mélységből kiáltok hozzád, Uram, Uram, halld meg hangomat! Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki állhat meg? De nálad van a megbocsátás, hogy féljenek téged. Ámen.” Arról prédikálok, hogy Jézus önmagát a Jó Pásztornak nevezi. Ugyanő egy más alkalommal ránézett a sokaságra, s „megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a juhok, pásztor nélkül”. Ilyenek vagyunk most mi is, ilyen szánnivalóan elhagyatottak. Talán senki sem tudja, hogy most elsősorban önmagámról beszélek. Persze a kör tágítható: mint pásztor nélküli juhok élünk a családban, vagy kószálunk ebben a hazában. Van, aki a szenvedésben eltávolodik Istentől, más viszont éppen ott találja meg őt. Igen, a szenvedésben. Egy példa jut eszembe. Egy koncentrációs táborban nyilvánosan felakasztanak két férfit meg egy fiatal fiút. A gyerek haláltusája különösen sokáig tart, már hosszú ideje vonaglik a kötélen, amikor valaki megkérdezi: „Hol van most az Isten?” A fiú tovább kínlódik, csak nem fullad meg. Ismét az előbbi kérdés, még tehetetlenebb, még számonkéröbb. „Hol van most az Isten, hol?” Erre egy hang szólal meg az elbeszélő szívében: „Hol van Isten? Ott! Ott lóg a kötélen.” így Isten nem kívülről nézi, mintegy eltűri a szenvedésünket, hanem azzal azonosulva együtt szenved velünk. Benne van a gyászban, a fekete posztóban, a tétova könnycseppben, a kiáltó ürességben. így válik aztán valósággá ez az abszurd mondat: „a Jó Pásztor életét adja a juhaiért”. Az igehirdetést halk hangon kezdtem — tapasztaltam: így jobban figyelnek —, ám most azon kapom magam, hogy szinte kiabálok. „Senki sem ragadhatja ki őket a kezemből” — folytatja a Názáreti. Senki? A halál sem? A halál sem. A halál már meghalt. A kegyelemdöfést legalábbis
