Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az első temetés
FABINY TAMÁS Az első temetés — Aztán gyorsan csináld ám a banzájt! Ezek szerint a gyászhuszár már túltette magát első meghökkenésén. „Te leszel a kántor?”, kérdezte, amint beléptem az öltözőbe. „Nem — jöttem egy pillanatra magam is zavarba — én fogok temetni.” Azt már nem tettem hozzá, hogy kérdése annyira mégsem lepett meg: idén nyáron többen érdeklődtek, hogy mikor érettségizem. Ezek szerint egy évtizede megálltam volna a fejlődésben? Hiszen tizennégy évesen is néztek már tizennyolcnak. Szóval gyorsan csináljam a banzájt. Ez tényleg megtalálta a közös hangot, de hát demokrácia van. Vajon hány pap tegeződött sírásókkal, temetői munkásokkal ama antivilágban? Banzájos barátomnak szinte kifolyik rövid inge alól a hasa, társa annál szikárabb. Meg ő kimértebb is: magáz. S magyarázkodik. Mert ugye ez ma az utolsó temetés, legkésőbb negyvenre jó lenne befejezni, mert ugye a gyerekek az óvodában. . . Miután velem megbeszélték a formaságokat, folytathatják. Hetes passz, színre zöld. Pénzben játszanak. Van időm szemlélődni, még csak fél három. Két Symphonia, három pléh- bögre, egy Jelen pivo: jugó sör, azt hiszem, 14,50, mocskos törülköző, némi aprópénz, sótartó, májkonzerv. A szikárabb karján tetoválás: KLÁRI. Egy fakereszt csúcsán kissé hetykén egy svájcisapka. A szomszéd ajtón felirat: HŰTŐ. Vajon mennyi ideig tartják itt a hullákat? Hányán fekszenek bent egyszerre? Mivel jelölik, hány fokra fagyasztják őket? Persze úgysem engednének be. Meg az én nénimet meg már biztosan kivitték, ott feküdhet kiterítve, a családtagok pedig körülállják — és nézik. Mit kell ilyenkor csinálnia egy lelkésznek? Menjek már most oda a gyászolókhoz, s kezüket megszorítva mondjak valami közhelyet? Talán még meg sem kellene szólalnom, mert ők máris suttognák fájdalmas sóhajjal: „köszönöm szépen”. De miért is gondolok ilyet — és ha igazi a gyászuk? Lehet, hogy őket is zavarja a kötelező dramaturgia. Beszélgessek velük? Majd talán utána, most inkább kimegyek a sírok közé. Iszonyú meleg van, tapad a fekete öltöny. A hátamon csurog az izzadtság, lábamat szorítja a fekete cipő. De mi ez a bűz, ez a dögszag? Kellemetlen képzettársítás. Persze, mellettünk a vágóhíd. Hatalmas PICK felirat, ezt a vonatból is láttam. Egy fekete, göndör hajú lány ült velem szemben, játékos szemekkel. Nem váltottunk egy szót sem egész úton, de a csomagját leemeltem. Árnyékban nem találok padot, leülök hát a tűző napra az egyik sír előtt. Betűzgetem a megkopott feliratokat. Hogy is hívják az én nénimet? Egyszer állítólag valaki zengő baritonján „N. N. testvérünktől” búcsúzott,
