Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Paul Althaus: A keresztyén igazság. Részletek műveiből
PAUL ALTHAUS: A KERESZTYÉN IGAZSÁG 49 „fölemeltetését”, mely csupán követte feltámadását. Hanem a feltámadás már maga azonos volt a fölemeltetéssel, amely Jézust „Isten jobbjára” viszi. Ilyen értelmű Rém 8,34; ApCsel 2,32k és 5,30k. Még Máté és valószínűleg Lukács sem tudnak semmit egy külön, látható mennybemenetelről; Lk 24,51-ben ezek a szavak: „és felvitetett a mennybe” a legrégibb szövegtanúk némelyikénél nem találhatók, s valószínűleg másodlagosak — Lukács csak arról tudósít, hogy Jézus húsvétvasárnap este elbúcsúzott a tanítványoktól. Csak és egyedül ApCsel 1 beszél mennybemenetelről külső értelemben, s azt egy negyven napnyi időtartam végére teszi, melynek idején az Ür megjelent övéinek és Isten országáról beszélt velük (ApCsel 1,3). A külön mennybe- meneteli történet dogmatikai keletkezésének indítéka világos: az Ür húsvét utáni megjelenései véget értek (a Pálnak szóló külön eset). A mennybemenetel története záróvonal, s különbséget tesz Jézus minden később tanúsításával szemben, amennyiben azt mondja: a feltámadott Jézus, amint sűrű egymásutánban következő megjelenései mutatják, még egy ideig — 40 nap a szent szám — övéi közelében volt, és onnan jelent meg; csak azután ment Isten egébe, amiért megszűntek megjelenései. Ez a képzet más, mint az eredeti: ha eredetileg egynek vették a feltámasztást és a fölemeltetést (fel- magasztalást), akkor úgy gondolták, hogy a már megdicsőült Krisztus a mennyből jelenik meg. A testi, látható mennybemenetelről szóló elbeszélés legenda; azt a hitbizonyosságot fejezi ki, hogy Isten Jézust feltámasztásával magához emelte; a kifejezési eszközök megfelelnek az antik elragadtatás! és mennybemenete- li képzeteknek. Mint beszámoló másodlagos és korhoz kötött. Értelme azonban eredetileg és lényegileg beletartozik a Jézus-hitbe. Húsvét és a „mennybemenetel” tartalma egy és ugyanaz: Isten fölemelte Jézust. Az őskeresztyén igehirdetésben a fölemeltetés nem csupán húsvét után jelenik meg, hanem úgy, mint ami megtörtént a feltámadásban, a feltámadással (ApCsel 2,33; 5,30k.; Fii 2,9). Megkülönböztethető azonban két elem a dogmatikai elgondolásnak egyazon történésében: a fölemeltetés ismertté válása, valamint „objektív” jelentősége Jézus Krisztusra és üdvösségünkre nézve. Előbbit az egyház inkább a húsvéthoz sorolta be, utóbbit inkább a mennybemenetelhez. így megvan az értelme annak, hogy az egyházi évben húsvét és a mennybemenetel egymás mellé, ill. után kerül, ha nem is történetileg, de dogmatikailag jogosultan. Ha nem is két „üdvtényt” ünnepelnek, hanem csak ugyanannak két oldalát, azért mindkét ünnepnek megvan a különleges témája. Pál és Luther a Krisztus nélküli emberről (Róm 7,14 és köv. versek értelmezése) [.. .] Nem tükrözi hívebben a valóságot a páli emberkép, mint a lutheri? Pál és Luther megegyeznek abban: az ember képtelen a jó megvalósítására, ezért Isten ítélőszéke előtt vesztett az ügye, semmi módja sincs az önmegváltásra. Ám Luthertől eltérően Pál éppen abban mutatja meg az ember nyomorúságát, hogy az ember önmagában széttépett, meghasonlott. Szörnyű ellentmondásban él, nemcsak mintegy kifelé, valami olyan törvénnyel szemben, amely csupán fölötte állna, hanem olyan törvény ellenében, amellyel Isten őt belsőleg is köti, mert teremtménye az ember; olyan törvénnyel szemben, amellyel az ember szívből egyetért, amely megragadja, amellyel szíve
