Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Paul Althaus: A keresztyén igazság. Részletek műveiből
48 PAUL ALTHAUS: A KERESZTYÉN IGAZSÁG — volna. A mi utunk itt túlvezet korábbi naturalista elképzeléseken. Ha Isten minket testileg újra megelevenít, akkor evégett nem fogja sírjainkat kirámolni: halandó síri testünk elenyészik a földben. Mostani testünk és új testi mivoltunk között nem folytonosság áll fenn, hanem megfelelés és személyi azonosság. Ennek megfelelően Jézus feltámasztása új, testi életre nem követeli meg és nem foglalja magába lényegi szükségszerűséggel, hogy a sírba helyezett test megelevenedett, megváltozott, s így a sír üres lett volna. Ha a sírt az ősgyülekezet tanúsága szerint mégis üresen találták, akkor azt úgy értsük mint jelt, utalást, amelyet Isten adott hitünknek: az üres sír a húsvéti történés transzszubjektivitását tanúsítja, a jelenések objektivitását, mely ellenáll minden pszichologizálásnak. így az üres sír nem feltétele a döntő húsvéti történésnek, de fényt vet rá. Amit Isten Jézus földi testével feltámasztásakor tett, az annak felelhet meg, amit Pál azok számára remélt, aikik Jézus „ama napján” még életben lesznek: „hogy a halandót elnyelje az élet” (2Kor 5,4). Ez túl van azon, amit elképzelhetnénk, kimondhatnánk, az idő és az örökkévalóság határának ki- gondolhatatlan, szóba nem foglalható titka. Ugyanez áll a Feltámadott megjelenéseire „testi” mivoltát illetően. Erre nem létezik földi analógia. Ezek nem értelmezhetők és érthetők okkult alapon; mondjuk antropozófikusan mint az emberhez mindenkor hozzátartozó, a természetes szem számára láthatatlan magasabb testiség érzékelése szellemlátás révén; vagy spiritiszta módon egy elköltözött szellem materializációjaként. Mindkét próbálkozás megbukik azon, hogy az Újszövetség világosan tanúsítja a megjelenések korlátozottságát, márpedig szellemlátás és materializáció bármikor újra történhet, azok a jelenések viszont megszűnnek. Az Űjtestámentum csak „ama napon” számol analóg történéssel, a Jézushoz tartozók feltámadásakor. Így hát a megjelenések nem okkultista tapasztalatok különleges esetei, melyek különben is megtörténhetnek, hanem mindaddig teljességgel hallatlan, s a végső napig többé már nem is várható, merőben páratlan csodája ez az Istennek, a végső dolgok csodája. Az evangéliumok beszámolói egyrészt világosan megkülönböztetik e jelenségeket a látomásoktól, másrészt attól, ahogy Jézus a tanítványaival életében bánt. Mindkettőt ki akarják fejezni: a megjelenések testszerűek, masszívan valóságosak voltak, nem víziósze- rűek, és: titokzatosan világfelettiek (pl. Lk 24,31). Az előbbit a spiritualista értelmezés elhárítása végett legendaszerűen kiszínezték. Magunk sem írhatjuk le teológiailag állító módon a megjelenések lényegét, hanem csak egyrészt a spiritualista, másrészt a naturalisztikus félreértelmezést taga- dóan. E megjelenések leírhatatlanok, mert eszkatologikus események voltak; ez érvényes objektív és szubjektív oldalukra. Amit a tanítványok láttak, az új világhoz tartozik: látták azt a Jézust, akit ismertek, felismerték, de világfölötti elevenségében és dicsőségében látták (vö. 2Kor 4,4.6). Ám a tanítványok érzékei is fölemelkedtek a világfölötti valóság átéléséhez. Ily módon e megjelenéseket nem spiritualista, nem is naturalista-realista, hanem eszkatologikus-realista módon kell értenünk. Jézus mennybemenetele [. ..] Az az elbeszélés, amely Jézusnak a húsvét után negyven nappal történt mennybemeneteléről szól (ApCsel l,9kk), késői képződmény. Az eredeti kérügma (= igehirdetés, tartalmilag) mit sem tud róla. Nem ismeri Jézus