Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYIBLÖ 85 alakulása. A megtérés nem egy misztikus és váratlan pillanat műve. Bármilyen csodálatos is a „tolle et lege” hangjának érintése a jólismert kerti epizódban: az újonnan született „csecsemő” sírását, az új életre való önátadását micsoda benső küzdelem és vonakodás előzte meg az „anyaméhben”! A Biblia, mint kinyilatkoztatás és isteni erőtér az embert nem öntörvé- nyűségével és önzőségével fogadja el, hanem hatalmába akarja keríteni, magáévá akarja tenni, erejével megtisztítani és csak azután elfogadni. „Aki Isten elé akar járulni, hinnie kell, hogy van Isten”. A Biblia az embert megszólítja, benne lehetőséget lát, akárcsak Michelangelo, aki már meglátta a szobrot a sziklában. Az isteni szó ereje semmiből mindent, senkiből valakit teremt. Keresztelő János szavaival: „Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Áforáhámnak”. Minél gazdagabb és színesebb az evilági személyiség, annál nagyobb ellenállóerőt tanúsít az ekkor még egysíkúnak és egyoldalúnak tűnő isteni szóval szemben. A latin kultúrától átitatott Augustinus a kezdetben megriad a Szentírás nyelvének egyszerűségétől. „Gőgöm menekült az írásmódja elől és az értelmem mélyen bele nem hatolt. Pedig olyan az írás, hogy növekszik a gyermekkel együtt.” Értelmének igazságkeresését hosszú ideig a manicheusok akadályozzák, s mikor meggyőződik azok téves eszméiről, óvatosságra inti magát: „Lelkem csak a hitben gyógyulhatott volna meg, de hogy hamis hitbe bele ne botoljék, vonakodott inkább a gyógykezeléstől.” „Szívemet tartóztattam még minden helyesléstől, mert irtóztam a mélybe zuhanástól”. Az érzéki test csábítása is hosszú ideig fékezi, akaratát pedig hosszú ideig „elcsavarja a világ fejedelme”. „Engem nem vas kötözött bilincsbe, hanem saját akaratom vasa. Az ördög akaratomra kulcsolta karmait, láncot kovácsolt belőle és pórázra fűzött engem.” Az isteni hívás azonban végül is győzelmet aratott: „Átütötted igéddel szívemet és megszerettelek” — írja a X. könyv V. fejezetében, ami tálán a mű legforróbb lírai betétje: szerelmi vallomás Istennek: „Ének zendül ott és azt el nem sodorja az idő. Illat terjedez ott és szét nem kuszálja a szellő.” A megtért Augustinus, immáron az isteni erőtérben, engedve az isteni akarat vonzásának az egyik legnagyobb egyházatyává növi ki magát. A könyv második felében már a gondolkodó teológus elmélkedésével és eszmefuttatásaival találkozunk. Értelmünket is lebilincselő fejezeteket olvashatunk az időről, az emlékezésről és a teremtésről. Babits szerint az európai irodalom lényege szerint gyónás, vallomás irodalom, ezért Augustinus műve az európai irodálom forrása. Pilinszky pedig a most megjelent prózai írásaiban hangsúlyozza, hogy a „vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse”. A vallomás tehát azért hiteles emberi szó, mert van fedezete: a lelki tusa folyamata, legyen az Jákob birkózása az angyallal, Pál rugódozása az ösztöke ellen, vagy Ágoston szívének nyugtalansága: „magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” Gondolataim papírra vetése után Pi- linszkynél is rábukkantam a romantikus és a klasszikus megkülönböztetésére. Ő úgy fogalmaz, hogy az otthonát elhagyó tékozló fiú a romantikus lázadó, az atyai házhoz visszatérő pedig klasszikus. Vannak olyan nyugtalan lelkek, akik a szabadságot romantikusan értelmezik és „kilátástalan bolyongára vannak ítélve”. Pedig ha valóban szabadon választunk, akkor mindig azt választjuk, amiben élünk” — idézi Kierkegaard-tól Pilinszky. Azt is írja, hogy a mindig kérő imádkozok romantikusok, akik viszont a „Legyen meg a Te akaratod” szellemében tudnak könyörögni, azok nemes lelkű hitről tanúskodnak: érett klasszikusok. Hozzátehetjük Pilinszkyhez, hogy a megtérésnek is vannak romantikus és klasszikus esetei. Az ifjúkori őszinte igazságkeresés sokszor sötét víziót és kiábrándulást, valami tiszta szigetre való elvágyódást — s így bolyongást — eredményez. Érzelmi fellángolásra
