Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Kulturális figyelő
86 KULTURÁLIS FIGYELŐ vagy éppen kivonuló bezárkózásra alapult megtérések többnyire romantikusak és nem állják ki az idő próbáját. Augustinus megtérése nem egy nyugtalan és impulzív lélek izgága, romantikus bolyongása. Megtérésének folyamata valódi hazaérkezés otthonába, az atyai házba. A klasszikus értelemben vett helyrekerülés. Az ember eredendő és igaz, valóságos állapotába. AugusAz elfogulatlanság buktatói Friedenthal könyve Lutherről Sikerkönyv Friedenthal munkája, melyet 1973 után most újra kiadtak a reformátor születésének félezredik évfordulóján. A sikert elsősorban „tárgya” biztosítja: Luther olyan történelmi tényező, akit lehet szeretni vagy lehet utálni, viszont nem lehet közömbösnek vagy hidegen fölényesnek maradni vele szemben. És biztosan része van a sikerben magának Friedenthal- nak is, akiről ezt olvashatjuk a könyv fülszövegében: „Míg régebben Luther alakját csak a teológusok rajzolták meg, a szerző minden vallási elfogultságtól mentes, tárgyilagos és modern Luther-képet ad.” S valóban, a Münchenben 1967-ben megjelent — több mint 600 oldalas — könyv végigolva- sása meggyőzhet az elfogulatlanságról, s talán még a modernségről is. Korábbi polemikus Luther-torzképek (Denifle, Grisar) ismeretében jólesően érzékeljük az évszázadokon át makacsul ismétlődő rágalmak hiányát. Azt például, hogy Luther apja közönséges gyilkos volt, ennélfogva a fiú apjától örökölte a féktelen szenvedélyeket. Vagy azt, hogy a reformátor egész munkájának indítórugóját saját morális silányságában kell keresni. Vagy azt, hogy Luther sanyarú gyermek- és ifjúkora adja a kulcsot szenvedélyes harcmodorának megértéséhez. Vagy azt, hogy egy idegbeteg zseni sértődött lázadásaként kell felfognunk a reformációt, mely nemcsak tévedés, de fölösleges tett is volt. Áim nemcsak a már csakugyan „korszerűtlen” torzítások hiányát értékeltinus vallomása a klasszikus megtérést klasszikusan példázza. S mint ilyen feloldja a klasszikus és a romantikus emberkép felszíni feszültségét: arról tanúskodik, hogy az embernek van helye, eredeti állapota, s hogy vállalja-e ezt az utat, a folyamatot, az már az ő feladata. ifj. Fabiny Tibor hetjük, hanem lényeges pozitív vonások hangsúlyozását is. Tiszteletet parancsol, ahogyan a kolostori évek kemény küzdelmeiről, vagy a wonmsi — hallatlanul feszült — napokról, vagy a pestisjárványok idején tanúsított magatartásáról, vagy a bibliafordítás nagy munkájáról ír. Azért örülünk — még más, hasonlóan pozitív előjelű részlet mellett — a szerző eseményrögzítő igyekezetének, mert általa megragadhatóvá válik a reformátor tisztessége és a reformáció létjoga. Vannak azonban elhallgathatatlan problémák. Kezdjük azon, amin minden történelmünket valamennyire is ismerő olvasó fennakad, még ha nem teológus is. Téves az, amit Dózsa hadvezetői képességéről, vagy a parasztok vágyairól, vagy a harc végén bekövetkező kivégzésről ír. A magyar olvasó eltűnődik: ha már magyar események is bekerülnek a könyvbe, miért nem néz utána a szerző pontosabban a forrásainak? Ahhoz sem kell vallási elfogultság, hogy az olvasó kétségbe vonja ennek a sommásan elmarasztaló ítéletnek Igazságát: „a vad nőgyülöletet, amely minden baj forrását az asszonyi nemben látja, az egyiptomi szerzetesek plántálták az egyházba, ahol mély gyökereket vert.” Az olvasót veszélyesen félreinformáljá az a nagyon fontos ténymegállapítás is, mely szerint Luther egész szellemi fejlődésére döntő hatással volt az a meggyőződése, hogy „a mai pszichológiai irányzatokat meg
