Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dér Endre: Sötétség és napsugár (novella)
DÉR ENDRE Sötétség és napsugár 1944-ben, nagy békesóvárgással írtam ezt a levelet a sógornőmnek meg a két kicsi lányának; dehát nem küldhettem el Sopronból, mert ők elvesztek valahol a Felvidéken. Kis Adél, éppen olyan ez a mi városunk, mint amikor először jártam benne. Rózsa néném lakodalmára érkeztünk éppen. — Nagy a sötétség, édesanyám — pityeregtem én az öblös állomásépület előtt, s fogvacogva kapaszkodtam anyám kosarába. — Nem vagyunk otthon, édesanyám, nagy a sötétség. — Ó, fiam, — kacagott anyám — ebben a percben otthon is nagy a sötétség. És otthon is, meg körülöttünk is világos lesz csakhamar: Hajnaltündér ránk köszönti a jóreggelt. — Anyám, nem lesz itt soha világos — siránkoztam. Anyám nevetése megpengette az utca özön ablakát, s a kikandikáló cserepesvirágok mosolyogva nézegették anyám száját, mint tündértjelző csengettyűt. Nem is csengetett anyám hiába, mert mire kedves-nagyanyámékhoz értünk, kibukott a messzeség szürke habjaiból Hajnaltündér, aranyhajáról lefejtette a fekete pántlikát, s olyan tündöklő sugarakat hintett a messzeség minden tájára, hogy egyszerre nagyot nyújtózkodott a világ, csak úgy ropogtak a csontjai. Kedves-nagyanyám szemébe is jócskán jutott a hajnali fényből, ezt mindjárt láttam, mihelyst megölelt. Édesanyám száját sem nézték ok nélkül tündérhívogatónak a cserepes virágok, mert lám, alig kacagja el magát anyám a tornácon, kilibben ám hosszú, fehér ingben a hangra valaki. Én szédelegve bámészkodtam: hát két hajnaltündér van? Vagy lánya lehet a Hajnaltündérnek ez a kíváncsi kis csudaság, aki az ajtóban áll két ragyogó szemmel meg olyan hajjal, mintha Hajnaltündért lopta volna meg? — Ne ügyetlenkedj, kisfiam — koppintott fejen anyám vidáman —, öleld meg a te húgodat! Adélka ő, Rózsa nénéd urának, Antal bátyádnak kistestvére, s néked is testvéred. Én persze csak álltam, mint az jó tuskóhoz méltó, s mivel te, Adél, rámmosolyogtál szépen, duzzogva morgolódtam: — Nekem ugyan nem testvérem!
