Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dér Endre: Sötétség és napsugár (novella)
78 DÉR ENDRE: SÖTÉTSÉG ÉS NAPSUGÁR Nem is barátkoztunk meg mi igazság szerint másnap sem. Ok pedig lett volna a barátkozásra bőven: olyan idő volt, olyan vasárnapi nap, hogy olyan csak a teremtéskor, a hetedik napon lehetett még egy, amikor az isten kifújta magát egy pázsiton. Kedves nagyanyám házatövében húzódott a pázsit. Könnyű volt hát kiülnünk a kéken lebegő végtelen ég alá. Szellő dudorászott, ezernyi ezer fűszál bólogatta az ütemet; fehér pásztortáskák sok piciny szíve ciripelt, s a csillagvirág szirma halkan muzsikált. Bársonypillék, mint örömükben a földről égnek szökkenő virágszirmok a kéken lebegő végtelenbe szálltak. Minden élt, minden dalolt a nyári áradásban — és csudálatosképp csend volt mégis. Jobbról a tavakra, balról a sok apró házra és a felmeredő nagytemplomra különös-különös, fátyolos remegést borított a nap ... Nevetésed összetörte a csendet, Adél. Csúf olódva nevettél, s rám néztél egyre. Szerencséd, hogy közbül ült az öcskös —, aki fél héttel előbb érkezett, mint én —, mert ha te ülsz mellettem, bizony odakarcolok egyet az aranyhajadra. Dehát lusta voltam felállni, s mivel nem ismertelek el rokonomnak, odamorogtam az öcskösnek: — Kérdd meg tőle, mit nevet. Öcsém buzgó közvetítő volt: — Adél, azt kérdi, mit nevetsz? — Öt nevetem, mondd meg neki — súgta öcsém fülébe. Piros lettem. — Te, Laci! — s úgy szóltam, ahogyan a bátyám szokott, ha nevetik. — Mondd meg neki: ha engem nevet, akkor már nem is él! Te, Adél, még jobban rákezdtél s én csípőretett kézzel ugrottam eléd; — ahogyan a bátyámtól láttam verekedéskor: — Nevetsz még? Mi? S olyat csavartam a karodon, hogy rögtön orrabuktál a fűben. És hü- ledezve láttam, hogy nem sírsz, csak a nevetést folytatod lankadatlan. — Hogyne nevetnék — szóltál, mikor már kifáradtál —, hisz te fiú vagy és lánynak látszol. Én a lábamszárára pillantottam hirtelen, s megnyugodva láttam, hogy nadrágban vagyok. Másutt volt a hiba. — A hajad! Zavarodva kaptam fejem hosszú díszéhez, s elémderengett az otthoni vita. Anyám is nevetett a múltkor, és szájából dallamosan buggyant elő a szó: — Gyere, hadd vágom le a hajad, kisfiam, ne járjon lányok módjára egy nyolcéves legény. Ám apám pajzsot emelt hajam elébe. — Rákóczinak is vállig omló haja volt — mondta csendesen. Maradt hát a hajam, s íme, most megcsúfoltatott. — Rákóczinak is vállig omló haja volt — dörögtem rád, Adélka. De te nem hagytad, hogy visszaemeljem a fejemre sárbatiport hajzatomat. — Te mégse vagy olyan, mint valami Rákóczi, hanem mint valami lány! — Én maga Rákóczi vagyok — kiabáltam —, a hajam le nem vágatom, te meg elhallgass, mert a tied kitépem! Hanem délben addig sündörögtem a konyha körül, amíg anyám jól ösz- szefürkészett két nevető búzavirágjával:
