Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983

1983 / 1. szám - Veöreös Imre: Egy sikerkönyv, amely választ vár tőlünk

a magyar társadalom — folytatja az író —, de elmaradt a bűnbánat az 1945-ös eszmélkedésben. Ez össztársadalmi méretben valóban így volt, de fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a protestáns egyházakban közvetlenül a háború utáni néhány évben jelentkezett a bűnbánatra szólító hang. Nem egyforma teológiai színezettel és intenzitással a református és evangélikus egyházban, s nem is jelentős ellentmondás nélkül többek részéről. Az Isten előtti közös felelősség hangsúlyozása a régi rendszer alatti társadalmi bűnökben, a zsidókérdésben — azoknak az éveknek egyik egyháztörténeti ténye. A szerző szavai nyomán itt tartozásunkra érzünk figyelmeztetést: tanulmányozni és publikálni kellene az 1945—48 közötti évek egyházi sajtójában a közös felelősség bűnbánatra késztetését a közvetlen múltra tekintve.

A bűntudat és bűnbánat ébresztése, a bűn alóli feloldozás — állapítja meg a szerző — sokáig a keresztyén egyház működéséhez kötődött a társadalomban, s az ezekkel mint hatalmi eszközökkel való visszaélés valóban terheli az egyház történetét. De tegyük hozzá: a lutheri reformáció éppen ezzel szállt szembe. S a bűn alóli feloldozás hatalmi eszközként való kezelése teljesen ismeretlen volt a mi egyházunkban.

Amit pedig a szerző új jelenségként lát és helyesel az egyházban, azt teljes meggyőződéssel vállaljuk. Bonhoeffert idézi: „Méltatlan dolog az embert előbb bűnössé és értékét vesztett alannyá bélyegezni, benne bűntudatot kelteni, hogy azután annál jobban prédikálhassuk neki Isten kegyelmét:” Hozzáfűzöm: akadtak ugyan ilyen helytelen evangélizációs módszerek, de az eredeti lutheri felismerés nem ez volt. Luther szerint keresztyén igehirdető nem nyithatja ki a száját anélkül, hogy ne a bűnbocsánatot hirdesse.

A szerző annak a véleményének ad kifejezést, hogy modern teológusok „az eredendő bűnről szóló hagyományos egyházi tanítást már-már elvetik; hangsúlyozzák, hogy a bűnösséget nem lehet örökölni, hogy az ember nem él ama hajdani, mitológiai eredendő bűn rabságában. De részese mindenki az emberiség ,tragikus sorsának’, annak, hogy mióta világ a világ, külső és belső erők sokasága kényszeríti arra, hogy elidegenedjék másoktól, önmagától és Istentől..Ezekkel a mondatokkal elsősorban Tillichre utal. Szeretném a figyelmet felhívni, hogy amit a szerző észlel a modern teológiában, az nem a bűn minden egyes emberben meglevő valóságának csökkentése, nem — ahogyan ő fejezi ki — a kollektív bűnösség érvényének szűkítése, hanem az „eredendő bűn” félreérthető megnevezésben rejlő mély bibliai igazságnak a mai kor nyelvén, a modern ember gondolatvilágában való megszólaltatása. Nem mondanak mást a könyvben idézett modern teológusok, mint amit az egyik ókori egyházatya így fogalmazott az emberről: non potest non peccare, nem vagyunk képesek nem vétkezni. Vagy mint amit alapvető hitvallási iratunk, az Ágostai Hitvallás így vall: „ .. .minden ember bűnösen születik. Tehát Isten félelme és Istenbe vetett bizodalom nélkül, bűnös kívánsággal”. A különbség pusztán Ádám bibliai bűnesetének történetként való olvasása, ahogyan a régiek tették, vagy pedig egzisztenciális értelmezése, ahogyan magam is vallom. S ez nem is annyira új a teológiában. Elég a harmincas, negyvenes évek jelentős evangélikus dogmatikusára hivatkoznom: a bűneset nem az emberiség kezdetének történelem előtti ténye. „... a bűn bennem támad, a bűneset ma megy végbe. De egyúttal már megtörtént; nem én vagyok az első, aki vétkezik... Ezért a bűneset múlt és jelen egyszerre”. (Paul Althaus: Die christliche Wahrheit. II. k. Gütersloh 1948. 147.)

Az egész fejezetből világosan kitűnik, hogy pozitív funkciójú bűntudatVEÖREÖS IMRE: EGY SIKERKÖNYV ... 73