Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Schmitt Hedvig: Németh László betegágya mellett
SCHMITT HEDVIG: NÉMETH LÁSZLÓ... 69 ismerjelek.” Még nem tudta, hogy már imádkozik. Elmegy néhány napra egy karthauzi kolostorba, részt vesz a közös szerzetesi imán, aztán nézi, ahogyan a mellette ülő fiatalok is mennek áldozni a szerzetesekkel. „Ebben a pillanatban azt mondtam magamnak: Vagy ezek az emberek őrültek, vagy én vagyok vak.” Mindenki életében megjelenik Isten kegyelméből egy hókristály. Annyira sajnálom, hogy ezeket már nem tudom felolvasni Németh Lászlónak. Egyik Németh László tisztelő a temetés után megkérdezte tőlem, írtam-e ezekről az évekről naplót. Mondtam, nem. Azt mondta — „tudja-e, hogy ez halálos bűn?” Álmatlan órákat szerzett nekem ez a megállapítás, de azután úgy gondoltam: az hogy naplót nem írtam, még csak „bocsánatos bűn”, de hogy többször nem próbáltam vele Istenről beszélni, és nem imádkoztam többet, hogy a Szentlélek Ür Isten megvilágosítson, mit mondjak neki — ez talán „halálos bűnnek” számít. De micsoda panasz ez? Hiszen az az ember, aki a halála előtti napokban poharát Isten jóságára emelte a sok szenvedés közepette, megtalálta a személyes Istent. 1972. szeptember 14-éről, már súlyos betegségéből, őrzöm egy versét. Ella asszony megajándékozott vele. Akkor jelent meg a „Szerettem az igazságot” kötete. Ö azt forgatta, nézegette, s akkor írta ezt a versét: Szerettem az igazságot, az igazságot, mely éget, perzsel, s arról jön, honnét a vad szeleknek tisztító lángja fellobog. Szerettem a nyugtalanság tisztító lángját, melyben az ember őseihez visszatér. Nem bírom a tehetetlen füstölgő gőzt, mely lekonyul, s ott hol égetni kellene, hanyagul a föld fölé borul.
