Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983

1983 / 1. szám - Schmitt Hedvig: Németh László betegágya mellett

68

SCHMITT HEDVIG: NÉMETH LÁSZLÓ...

szállta meg, megrendítő volt látni, hogy kapaszkodik emberbe, tárgyba, zokszó nélkül, hallgatagon. Kérdezgettem mit érez, rendszerint semmit nem felelt, egyszer mondta:

— Pokoli, amit érzek.

Akkor megint folyamatosan beszélt. Azután megint faggattam, mert könny szivárgott a szeméből. Kérdeztem, miért sír? Ezért..., azért... ? — felsoroltam. Felesége betegen feküdt akkor a reuma kórházban. Elláért? Mindenre a fejét rázta. Egyszercsak megszólalt:

— Minden hiába volt.

Akkor nekem eszembe jutott egyik utolsó drámája, a Colbert, ahol az utolsó felvonásban Colbert hasonlót mond a halála előtt. S mikor nagy tusakodások és vitatkozások után felveszi a betegek szentségét, mégis változatlanul nyugtalan. Könyvtárosa azt mondja: „...a mi századunk a fogalmak százada. S a gondolkodás Istenből is fogalmat csinál.

Colbert: S mit kezdjen egy haldokló egy Istennel, aki nem személy?”

Én ebben láttam Németh László problémáját is. A személyes Istennel való találkozásra várt ő. Colbert barátja, munkatársa az utolsó percben érkezik. Megrendültén mondja végszóként: „Így halni meg! Egy Colbert, ilyen kétségbeesésben!”

Németh László nem így halt meg. Mert eljött 26-ának reggele, amikor feketével kínáltam és szokás szerint megkérdeztem, mire igyunk, hogy köny- nyebben menjen. Engedelmesen fogta a poharat, ő is, készülő könnyékkel a szemében, reszkető ajakkal ezt mondta:

— Benignitati Dei.

Magyarul megismételte: „Isten jóságára”. Ez már, úgy éreztem, nem a Colbert-i magány. Március 1-én szombaton este ismét nagyon rosszul volt. Az injekció után megkérdezte tőle az orvos:

— Mit érez, Laci bátyám ?

Erre ő folyékonyan, szótagolás nélkül ezt felelte:

— Olyasvalamit, amin már csak a jó Isten segíthet.

Aznap 22 órakor leváltottak. Vasárnap a család volt nála inspekciós, hétfőn, március 3-án délelőtt fél 10 órakor meghalt. Az ápolónő szerint nyugodt éjszakája volt. Reggel engedelmesen — mint mindig — engedte, hogy mosdassák, felöltöztessék. Megrendítő igyekezettel segített mindig gyengeségében is. A nővér kiültette a karosszékbe, a feketéjét készítette, s kérdezte :

— Örül-e Magda lányának, aki szerdán Kanadából érkezik?

— Örülök.

Ez volt az utolsó szava. Mikor a szájához emelte a feketét, egy korty után feje hátracsuklott, s mire az ágyára fektették, meghalt.

Ezekhez még a következőket szeretném hozzáfűzni:

1981 tavaszán olvasom, hogy Jacques Loew, egyike az első francia munkáspapoknak, mondta egy interjú során: „24 esztendős koromban már nem csupán kétkedő voltam, hanem teljesen ateista ... Azután feltűnt a látóhatáron néhány fénypont, eleinte csak mint a hajnal derengő fénye. Egyik nap olyan felismerésre jutottam, amely minden értelmi felismerésnél erősebb. Havazott. Amint az égből hulló hópelyheket figyeltem, ezeknek a kristálycsillagoknak tökéletessége és sokrétűsége láttán, amelyek oly törékenyek, de ugyanakkor oly tökéletesek voltak, egy magasabb szellemre, tökéletesebb szépségre következtettem... Így szóltam: Istenem, ha létezel, add, hogy fel