Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Schmitt Hedvig: Németh László betegágya mellett
SCHMITT HEDVIG: NÉMETH LÁSZLÓ . . . 6j geteg orosz fordítás eredményeképpen —, amellyel egy időben családját eltartani kényszerült — minden b betűt v-nek olvasott, minden m betűt s-nek. De azonnal javította a szöveg értelme alapján. Megrendítő volt látni küzdelmét az értelemért. Érdekes volt az is, hogy mivel franciául és angolul is jól tudott, ha egy magyar szó angolul vagy franciául volt olvasható — most nem tudnék példát mondani hirtelen — akkor franciásan vagy angolosan mondta, de azt is rögtön korrigálta. Én a napilapokat olvastam föl neki — ihár ami éppen érdekelte —, azután a folyóiratokat, a dedikált könyveket, ámelyek az írótársaktól érkeztek, és felesége javaslatára a saját könyveit. Azt egy kicsit mosolyogva fogadta, és gyakran kérdezte: „ezt én írtam?”, s nevettünk rajta. Irt is: dedikált, válaszolt levelekre és egészen apró elmefuttatásokat írt. Ella asszonytól emlékbe kértem el az egyik lapot. Ezt írja 1974 ■őszén: „Kint vagyunk Hűvölvölgyben. A szép őszi nap pótolja a lombok közül eltűnt színes leveleket. Csak egy levélbokréta őrzi az ősz piros és barna színeit. De a leveleken fürdő nap pótolja a színek ragyogását.” S most hirtelen, minden átmenet nélkül áttér egy sajkódi emlékre: „A ház a vendégek fogadására készül. Amikor az ősz pompás színei kialusznak az estében, a vendégek finom ruhája surrog, mozog. Mi Ellával fölhúzódunk az emeletre. Onnan figyeljük beszélgetésüket, melyből néha-néha vidám kiáltás hangzik. Nekünk öregeknek nem marad más, mint a fülelés.” Mindig volt valami megható és szép ezekben az írásokban. Valami a régi fényből. Mikor egyszer naivul dicsérni próbáltam, hökkenten nézett rám, s azt mondta: — Ez, ez semmi. Feleségem s a doktor kedvéért írom. Ilyenkor elkomorult, hátradőlt; azt hiszem, nagyon sokszor fájlalta és érezte, hogy értelmi képessége nem a régi. Kedvenc lemezei voltak: Bach, Vivaldi, Mozart és Beethoven. Ezeket nagyon gyakran hallgattuk. Aztán jöttek a séták. Rengeteget sétáltunk szép időben a Széchenyi-hegyre, Zugligetbe, Hűvösvölgybe. Felejthetetlen egy útszakasz, ahol hirtelen hozzám fordult, és azt kérdezte: — Mondja, mi a véleménye az ártatlanok szenvedéséről? Emlékszem, dadogtam valami olyasmit, hogy a szenvedés misztérium, Jézus Krisztus kínjaival váltotta meg a világot, és minden megváltás kínnal jár. Azt is mondtam, hogy az Atya és Krisztus egy. Hogy a mennyország öröme mindent helyrehoz, hogy a púpos nem lesz púpos és a béna ugrálni fog. Ő csak hallgatta, hallgatta, egy szót sem szólt. Más alkalommal egy felolvasás alkalmával is felejthetetlen volt a beszélgetésünk. Németül akart hallani. Én a polcon Werfel: Das Lied von Berna- dette-jét találtam meg, s ajánlottam. Készséggel elfogadta. Rögtön megnézte, hány oldal, s szépen beosztotta. Ez volt az a könyv, amit végig elolvastunk. Nem unta. Egyszercsak megállított, s azt kérdezte: — Mondja, kereszténynek tart maga engem? — Természetesen — feleltem. — És mire alapozza ezt? Mondtam: — Meg van írva, hogy nem az, aki mondja: Uram, Uram, hanem aki Atyám akaratát cselekszi... Erre elmosolyodott, s azt kérdezte: — És hogyan cselekszem én az Atya akaratát? Mire azt hiszem nagyon naivul és ostobán feleltem, de hirtelen ez jutott eszembe:
