Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Schmitt Hedvig: Németh László betegágya mellett
66 SCHMITT HEDVIG: NÉMETH LÁSZLÓ... — Doktor Űr! Egy feleség, 6 gyermek, annyi szép munka! Mire szívből nevetett. Ezért nem is bántam meg válaszomat, a vidámságának örültem. Beszélgetésünk azután abbamaradt. Általában ő kérdezett, én beszéltem. Gyermekkoromról kérdezett, diákéveimről, mindenféléről. A legnagyobb örömöm az volt, ha néha-néha ő is tett megjegyzést Szilasról, Hódmezővásárhelyről. Hódmezővásárhelyről mondta, az életének legtermékenyebb szakasza volt. Ha visszagondolok a vele töltött időkre, így jellemezhetném: békesség, nyugalom és nagy csend. Calderonnak egy novellája arról szól, hogy miféle csendek vannak. Süket csend, ijesztő csend ... Hát ha a vele való csendet jellemezni szeretném, azt mondanám, hogy meghitt csend volt. Gondolatérlelő, meghitt csend. Ottlétem alatt Ella asszony egy alkalommal külföldre utazott, és akkor állandóan mellette voltam. Tudta, hogy gregorián kórusba járok, elkérte a könyvet tőlem, megnézte a gregorián kottát, olvastatott belőle néhány latin szöveget és gyönyörűen fordította magyarra. A következő vasárnap azt mondta: — Maga annyit jár templomba, illenék, hogy már én is elmenjek egyszer. Gondolhatják, hogy ez nekem mit jelentett! — Hova menjünk? — kérdeztem. — Ahova maga akar! — Nem, ahová doktor úr szeretne! — Hát menjünk oda, ahol szüleim esküdtek, a Bécsikapu téri evangélikus templomba! Mert édesanyám evangélikus volt. Fölmentünk! Én nem ismertem addig a Bécsikapu téri templomot. Igen szép. Nem feszület, csak egy óriási kereszt dekorálja az oltárt. Minden pad- ban énekeskönyv van; akkor hallottam Németh Lászlót először énekelni. Én is vele énekeltem, mert hisz ismétlődött a dallam. A prédikáció megi/n- dítóan szép volt, katolikus templomban is elhangozhatott volna. A lényeget soha el nem felejtem: mint ahogy a fecskéket ellenállhatatlan ösztön viszi haza vándorútjukon, úgy az embert a vágy Isten felé. Hallgatagon ballagtunk lefelé, ö proponálta, hogy menjünk gyalog. Mennyire szerettem volna tudni, hogy mire gondol! De nem mertem megkérdezni. Sokat gondolok rá, s nem tudom eldönteni, hogy tapintatból-e vagy gyávaságból. Aztán elkövetkezett 1974 szilvesztere. Akkor még jól volt. Erről az időről a naptáramban pontos naptári feljegyzésem van. Nem akarok semmit elvéteni beszámolómban. Látom feljegyzéseimben, hogy november 5-én a Szilágyi Dezső téri református templomba mentünk, mert az mondta: „Édesapámmal néha odajártunk”. Ott nem volt a padokon zsoltároskönyv, csak a Himnuszt énekeltük, vigyázzban. A Himnuszról el kell mondanom egy régebbi epizódot. 1960-ban tettem le az énektanári vizsgát, és a vizsgán játszani kellett kívülről a Himnusz, Szózat és az Internacionálé kíséretét. Rossz zongorista voltam, rengeteget gyakoroltam. Később tudtam meg, hogy ő ugyanebben az időben tüdőgyulladásban feküdt fölöttem. S mikor hozzá kerültem, megemlítettem neki, mennyire sajnálom, hogy klimpírozásommal akkor betegen zavartam. Mire ő azt mondta: — A, a Himnusz engem sose zavart, azt sajnáltam, hogy nem tudtam fölállni. Tehát az utolsó feljegyzések. Ügy látszik még jól van, de nem tud írni, a sorok lefelé futnak, olvashatatlanok — jegyeztem be szilveszter napján. 1975. január 2-án, 3-án, 4-én lázas, étvágytalan; lefektettük. Látása, egyen
