Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - ifj. Fahiny Tibor: Bacon és Donne. Esszé vagy meditáció
IFJ. FABINY TIBOR: BACON ÉS DONNE 57 dig, amíg gondolataink nem jutnak kifejezésre”. Különbséget tesz a rögtönzött alkalmi, külső szempontokra figyelő és a belsőleg végiggondolt, akaratlagos, a szívből jövő meditációk között. Az alkalmi meditációk talán a baconi esszékkel mutatnak rokonságot. Többnyire világi témájú, a gyakorlati valóságra vonatkozó kérdéseket (öltözködés, tanulás, színlelés stb.) mindig bizonyos távolságból kezeli Bacon. Kulcsszavaknak érezzük itt a megfigyelést, a tapasztalást, a distancia-tartást. A szerző szinte csak játszik a gondolataival, meglátásaival, önmaga igazán soha sincs benne a témában. A meditáció ezzel szemben nem a tapasztalati, hanem a végső valóságra irányul; nem kifelé, hanem befelé fordul; témáját tekintve nem szekuláris, hanem szakrális; nem a megismerés „módszereit” latolgatja, hanem a képzeletet mozgatja; nem válik ketté benne az individuum, hanem a személyesség jellemzi mindig a tárgyalt témát, a szerző ugyanis benne él, benne van mindabban, amivel foglalkozik. A részvétel és a bennelét — idegen szavakkal: participáció és involváció jellemzi a meditációt. Miért is tartjuk fontosnak, hogy a formai hasonlóságok mellett ilyen élesen rávilágítsunk a lényegi különbségekre? Azért, mert úgy érezzük, hogy az esszé és a meditáció kettősségében azt a gondolkodástörténeti pillanatot ragadhatjuk meg, amikor kettéválik az értelem és az érzelem, amikor eltűnik az egységes érzékelés és kezdetét veszi — T. S. Eliot szavaival —” az érzékelésmód széttagolódása”. Ügy véljük, hogy a baconi esszé távolságtartásával és tárgyszerűségével a tapasztalati, a kizárólag értelmi gondolkodás, a tárgy orientált „éles” és „tiszta” megismerés a Tudomány felé mutat. (Nem véletlen, hogy Bacon a vallásos és a tudományos igazság kettősségéről beszélt — mi tagadás — az utóbbi érdekében.) Ezzel szemben a meditáció valamiképpen fenntartja az értelem és az érzelem egységét, a bennelét tudatos vállalásával őrzi a személyességet, képzelőerővel ragadja meg az értelemmel nem leírható végső valóságot. Egyszóval: a meditáció sokkal inkább a Költészet műfaja, a művészeté, az emberi érdekeltségé. Ezzel a szétválasztással természetesen csak a gondolkodástörténeti fordulatot, a tudományok és művészetek egységének megbomlását, „az érzékelésmód széttagolódását” kívántuk illusztrálni; mai esszéfogalmunk ugyanúgy őrzi a Költészet parazsát, mint Bacon és Donne korában a meditáció. Neggyőződésem, hogy a szélsőséges tudományhivők által felszeletelt és darabokra tördelt, atomizálódott és automatizálódott világunkban arra az egységteremtő Költészetre van szükségünk, amiről Donne úgy ír, hogy „Senki sem különálló sziget, amely teljes lehet önmagában; minden ember a kontinens egy szelete, a szárazföld része; ha egy rögöt mos el a tenger, Európa lesz kisebb, éppúgy, mintha egy hegyfokkal, barátod házával vagy a sajátoddal történt volna ez; bárki hal meg, én leszek kevesebb, mert az emberiség része vagyok; sose kérdezd tehát, kiért szól a harang; mert érted szól”. Donne meditációit a halálosnak tűnő betegségének idején „bekövetkezett” események hatása alatt írta. A meditációk stílusában azonnal felismerhetjük a barokkosán sűrítő költészetet, a szerkezetben pedig a drámaian ívelő feszítettséget. Minden meditációja három részből áll. Az első, a tulajdonképpeni Meditáció a szerző fizikai-egészségi állapotából indul ki, de ez hamarosan azonosul az általános emberi állapottal. A második rész az „expos- tulatio” címet viseli, amit fordítóink helyesen adtak vissza Perlekedés ként. A beszélő itt a bibliai igék alapján vitakozik Istennel, azért, hogy megértse saját helyzetét Isten kinyilatkoztatásának a fényében. Amíg az első részt, a
