Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Sykes, Stephen W.: Az anglikán keresztyénség
52 S. W. SYKES: AZ ANGLIKÁN KERESZTYÉNSÉG ki. Ugyanakkor azonban ez ad kellő alapot a katolicizmussal és az ortodoxiával való ökumenikus kapcsolatoknak. Az elmúlt évek leghatásosabb kriszto- lógiai munkái is európai katolikus szerzők, mint pl. Rahner, Schillebeeckx, Kaspar és a Küng tollából születtek. 3. Az egyház Az angliai anglikanizmusról szóló ismertetésünk külön hangsúlyozta az anglikán tradíció többrétegűségét. Mivel nem volt a kezdetekben erősen normatív irányvétel, ezért a történetében is szétágazó irányzatokkal találkozunk. De ez egyúttal a jövőbeli újraértelmezések lehetőségét is magában foglalta. A mai anglikanizmusnak ezt a tulajdonságát legjobban az egyház értelmezésével illusztrálhatjuk. A kezdeteknél a reformátorok úgy gondolták, hogy minden nemzeti csoport megteremtheti a helyi igényekhez alkalmazkodó nemzeti egyházát. Amennyiben az egyházak az igazi evangéliumot és nem az emberi hagyományokat tüntetik fel az üdvösséghez szükséges alapnak, akkor elismerhetnék egymás szolgálatát és a szentségeket. Arra azonban nem gondoltak, hogyan lehet megoldani olyan szituációt, amikor a nemzeti egyházak különféleképpen értelmezik az evangéliumot és komoly nehézségek támadnak az úrvacsora kiszolgáltatásának a kérdésében. A mai anglikanizmusnak egy jelentős tényezőjét kell még említenünk, amit „evangelikális”4 irányzatnak is neveznek. Ez a mozgalom nem szűkül felekezeti korlátok közé. A protestáns teológiának a pietista értelmezéséről van szó, ami a megtérés „valóságos voltát”, „szívünkbeni megtapasztalását” és a bennünk lakozó Krisztust hangsúlyozza nyomatékosan. Üj abban a karizmatikus mozgalomból merítette erejét ez a felekezeteken átnyúló spiritua- litás. A mozgalom pietisztikus és karizmatikus jellege nehézzé teszi az egyházi önértelmezés kialakítását, noha az irányzat jelenléte a XX. századi anglikanizmusban nyilvánvaló minden külső megfigyelő számára is. E hagyománnyal együtt létezik egy másik, szintén régi keletű tradíció. A XVII. századi restauráció idején az egyház vezetői az egyházkormányzás egységesítése céljából kibocsátottak egy törvényt, amely püspöki ordinációt kívánt meg mindenkitől, aki az anglikán egyházban működik. A törvény célja az volt, hogy helyreállítsa a fegyelmet a nagyon heterogén papságon belül. Ez azokat a papokat érintette különösen, akik a polgárháború alatt lettek lelkészek, amikor Angliában az egyházpolitika presbiteriánus volt.5 A püspöki ordináció törvényes követelménye azt jelentette, hogy ha valakit katolikusként vagy ortodoxként szenteltek fel, azt nem kellett „újra ordinálni”, ha történetesen otthagyta a felekezetét. Ma is erős az anglikanizmuson belül ez az irány, amely hangsúlyozza, hogy az egyház az apostolok ideje óta őrzi a három szintű szolgálati rendet. Nem is kell talán mondanunk, hogy az egyháznak ez az értelmezése alapvetően eltér a korábban említett „alsó egyháztól” és azzal szemben a „magas egyház” tradícióját képviseli.6 Ez a töretlen hagyomány már a XVII. századtól kezdve hirdeti a püspöki ordináció szükségességét, és természetesen újabb lendületet kapott az oxfordi mozgalom idején. Bár ma már nem tartják azt a nézetet, hogy a püspöki ordináció által adott kegyelem mintegy „csővezetékben” terjed tovább, mégis úgy vélik, hogy a püspöki kormányzat az egyház lényege. Ez az érv állandóan az ortodoxia és a római katolicizmus felé lendítette az anglikanizmust.
