Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Sykes, Stephen W.: Az anglikán keresztyénség
48 S. W. SYKES: AZ ANGLIKÁN KERESZTYÉNSÉG egyes esetekben gondosan kerülik az aprólékos precizitást. Bennük a teológiai állásfoglalásnak jó értelemben vett nagyvonalúságával találkozunk, amely megfelelt I. Erzsébet királynő (uralkodott 1558—1603) átfogó egyház- politikai céljainak. Bár az elmúlt húsz évben a cikkelyek presztízse meglehetősen csökkent, azok mérsékelt szelleme az angliai anglikanizmusra sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint azt sok anglikán gondolná. Az anglikanizmus számos olyan elemet tudott megőrizni, amelyek más közösségekben egymástól elszakadtak: így a konzervatív katolicizmust, az erazmista humanizmust, a puritán kálvinizmust, vagy később a pietizmust meg a racionalizmust. A különféle áramlatok egysége az eredeti dokumentumok nyitottságának és nagyvonalúságának köszönhető. •> A hagyományos anglikán szellemiség a XVI. század végén és a XVII. században virágzott Angliában. Ennek nyoma érezhető a kor meditativ íróidnál és költőinél, akik még ma is nagy hatásúak különösen az angol művelt laikus keresztyének között. Két nevet is érdemes itt említeni, mindketten költők és lelkészek voltak: John Donne (1571—1631) és George Herbert (151>3—1633). Mindkettőjük költészetében, különösen Donne-éban a vallásos áhítatnak és szenvedélynek olyan mélysége nyilvánul meg, ami erőteljesen összecseng a XX. század diszharmonikus szellemével. A modern anglikanizmus A XVI. és a XVII. század folyamán az anglikanizmuson belül erős moralista és racionalista irányzat alakult ki. Ellenhatásként nemsokára evangélizációs ébredési mozgalmak születtek, amelyeknek kapcsolata volt a Zinzendorf-féle pietizmussal és egy romantikus katolikus ébredési mozgalommal, amit „oxfordi mozgalomnak” vagy „traktarianizmusnak” neveznek.1 Mindezek az irányzatok hozzájárultak a jelenlegi anglikanizmus arculatának a kialakulásához, s olyan történeti öntudatot eredményeztek, mely közismert minden európai felekezet számára. Az említett irányzatok közül a legnagyobb hatást kétségtelenül az oxfordi mozgalom gyakorolta. Az 1830-as években indult, kezdetben az egyház állami ellenőrzése elleni reakcióként. Később a liberális racionalizmus behatolása ellen védekezett, hangsúlyozta a reformációval szemben az anglikán egyháznak inkább patrisztikus örökségét.2 Kiemelte a püspöki hivatal, a papság, az eucharisztia fontosságát, újraélesztette a misztérium iránti érzéket, az istentiszteleten belül az imádás szerepét. A mozgalmat „Róma felé orientált”- ként tartják számon, s valóban néhány vezetője át is tért a római egyházba. Ugyanakkor az anglikanizmusra gyakorolt hatása is nagyon mély. Űrvacsorát például a XVIII. század folyamán legfeljebb havonta egyszer szolgáltak ki, sőt néha csak háromszor egy évben; ma a legtöbb anglikán gyülekezetben már legalább hetente egyszer van úrvacsora. A reformáció idején elvetett szertartásokat, a miseruhát ma már mindenütt alkalmazzák. Az 1662-es imádságos könyv legnagyobb részét az anglikán közösség katolikus irányban mostanában revideálta, közelebb hozva azt a II. vatikáni zsinat utáni római katolikus szertartáshoz. A legtöbb anglikán a római katolikusokkal való köteléket tartja a legtermészetesebb ökumenikus kapcsolódásnak. Az Erzsébet-kor óta megindult folyamatot feltűnő fejlődésként tarthatjuk számon. Angliát akkoriban vezető protestáns nemzetnek tekintették, az angolok pedig a római katolikusokat téves teológiájúnak, politikailag pedig államrendet felforgató elemnek tartották. A fejlődés természetesen
