Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Sykes, Stephen W.: Az anglikán keresztyénség
S. W. SYKES: AZ ANGLIKÁN KERESZTYÉNSÉG 47 I. Az anglikán reformáció Minden vallási tradíció egy eredeti esemény vagy alapvető tanítás újraértelmezéseinek egymásra rakodó rétegeiből tevődik össze. Az angol reformáció különös példája a nyugati katolicizmus átalakulásának vagy újraértelmezésének. Öntudatosan konzervatív reformációnak tekintette magát, s kezdeményezőinek (VIII. Henrik király és teológusai) ez mindössze a pápai tekintély elutasítását jelentette. A lényegi és másodrendű dolgok melanchthoní (ill. korábban erasmusi) megkülönböztetése nyomán a pápai hatalmat az utóbbiba sorolták. Az angol egyház fenntartotta azt az igényét, hogy új, királyi—földi felettesével együtt hű marad a lényegi katolicizmushoz. Ez az igény jellemző volt a XVI—XVII. századi apologétákra, aszerint változó tartalommal, ahogyan a lényegi kérdések különféle újraértelmezés tárgyává váltak. Az anglikanizmus konzervatív eredete ma is látható: megtartották a püspök—pap—diakónus hármas szolgálati rendjét, és igényt tartanak arra (amit Róma nem fogad el), hogy az anglikán püspökök az apostoli szukcesz- szió örökösei. Nem tekinthető azonban ennyire konzervatívnak a liturgikus rend reformációja. Itt az európai reformáció (különösen Luther, Melanch- thon, Bucer, Buliinger és Oekolampadius) éreztette hatását a nyilvános isten- tisztelet, a Szentírás angol fordításának nyilvános olvasása, a közösségi gyónás és feloldozás, s az angol nyelven kiszolgáltatott úrvacsora tekintetében. Elvetették a misének kiengesztelő áldozatként történt késő középkori felfogását. A liturgia megreformálása VIII. Henrik Canterbury érseke, Thomas Cranmer (1489—1556) érdeme, aki egyúttal az angol irodalmi stílusnak is kiváló mestere volt, s ennek nyomát érezhetjük a Book of Common Prayer (Imádságoskönyv) két változatán is (1549 és 1552), az Ordinal (Szentelési könyv, 1552) és a Forty-Two Articles (Negyvenkét cikk, 1553) szövegén. Az utóbbi lutheránusok és az angol reformátorok közös munkájának a gyümölcseként született meg az Ágostai Hitvallás publikációját követő tíz évben. A liturgikus és a tanításbeli kezdeteket kitörölhetetlenül magán viseli az angliai anglikanizmus. Cranmer első két említett művének XVII. századi revíziói és az 1571-es Thirty-Nine Articles (Harminckilenc cikk) alkotják azokat a műveket, amelyekre a „Church of England” tanítási alapként hivatkozik, eltekintve természetesen magától a Szentírástól és az azzal összhangban levő korai egyházatyák írásaitól. Csupán ezek a szövegek tekinthetők a lutheránus hitvallási iratok anglikán megfelelőinek, noha a XIX. század óta ezek is egyre inkább veszítettek „konfesszonális” jellegükből, megelőzve az európai egyházakat is. Látni fogjuk majd, mennyire jelentős, hogy a három mű közül kettő istentiszteleti imakönyv, nem pedig értkező teológiai mű vagy összefoglaló tételsor. Röviden azonban még szólnunk kell a Negyvenkét Cikkről, amely sok szempontot köszönhet az Ágostai Hitvallásnak. Más országokban, az angol reformáció történetében is — különösen Luther halála után — az evangélikus teológiai hatást felváltotta a kálvinizmus. Az angol cikkelyeket azonban abban az időben írták, amikor a kontinensen is nagy pontossággal fürkészték a reformáció alaptételeit, s ebben az időben különösen erős volt a reformátorok és az anabaptisták közötti konfliktus. Az angol hitcikkelyek jellemző vonása, hogy azok nyíltan anabaptizmus-ellenesek, noha mérsékeltek és az
