Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Beszélgetés Szigeti Jenővel a szabadegyházakról
SZIGETI JENŐ A SZABADEGYHÁZAKRÓL 3' A Jehova Tanúit nem tartjuk szabadegyházi közösségnek. A közös keresztyén tradíció több lényeges elemét tagadják és közösséget sem vállalnak más hitű keresztyén felebarátaikkal. (Erről a kérdésről részletesebben is kifejtettem a véleményemet: „A tévedések útja” című, Palotay Sándorral írt könyvünkben.) Szerkesztő: Meggyőződéstek szerint mi magyarázza az egyes szabadegyházak keletkezését? Miben érzik külön létjogosultságukat és szükségességüket? Szigeti Jenő: Az elmúlt száz esztendőben gyakran elhangzott, hogy a magyarországi szabadegyházi közösségek — szekták, a magyar protestantizmus külföldről behurcolt betegségei, olyanok, mint a peronoszpóra, hiszen hazánk a múltban nem termelt szektás tanokat. Ennek a felfogásnak tarthatatlanságáról a protestáns népi kegyesség történetének kutatása győzött meg. Kutatásaim során sikerült feltárni a XIX. sz-i népi paraszt ekkléziolák egész rendszerét, amelyben szinte ugyanazok a kegyességi formák éltek, amelyek ma a szabadegyházi közösségek sajátos színei. Ezeknek a kegyességi formáknak kimutathatóan a puritánizmusig visszanyúló kontinuitása van. Véleményem szerint nem elég addig a megállapításig eljutni, hogy a múlt század protestantizmusának belső kohéziója meggyengült, igehirdetése megüresedett, az egyház vezető rétegeinek, a papoknak a kapcsolata a néppel megtört. Ezek a negatívumok nem magyarázzák meg a különböző típusú magyarországi szabadegyházak létrejöttét. Szükséges azoknak népi kegyességtörténeti gyökereit is látni. Több, a két világháború közötti „szektakérdéssel” foglalkozó cikk arról írt, hogy a szektásodás „református betegség” vagy arról, hogy az „evangélikus gyülekezeteket tizedeli”. Bár a protestáns vidékeken erősebbek a szabad- egyházi gyülekezetek, mégis jelentős a római katolikus előző vallásnak arányszáma a szabadegyházi gyülekezetekben, pl. a nazarénusoknál csaknem l/4-e, az adventistáknak csaknem 50%-a volt korábban katolikus. Szerkesztő: Mi a teológiai reflexiótok arra a reformátori teológiai kritikánkra, hogy a Szabadegyházak lényegében egy-egy fontos szentírási részletet, a keresztyén igazság valamely igaz darabját emelik ki az egészből és állítják a központba? Ez figyelmeztetésül szolgálhat a történeti egyházaknak, ezeknek a szentírási részleteknek, bibliai igazságoknak az elhanyagolása miatt, de felnagyításuk által nem szenved-e hátrányt a Szentírás központi mondanivalója, Isten Krisztusban megjelent kegyelmének, szeretetének a jóhíre, az evangélium ? Szigeti Jenő: Induljunk tovább azokból a gondolatokból, amelyeket előbb fejtegettem. Űj egyház mindig új hitbeli felismerésből születik. Ez általában úgy jön létre, hogy a régi egyház tudatában az egyetemes keresztyén tradíció eredeti eleme elsikkad, „beporosodik”. Ez együtt jár a régi egyház dinamizmusának elvesztésével, enerválódásával. Az új hitbeli felismerés akkor hoz valóságos megoldást, ha a keresztyén tradíció egy lényeges — természetesen korábban is meglevő, de elhanyagolt, háttérbe szorított — elemének viszont feleletnek kell lenni a kor kihívására. Az új hitbeli felismerés a régi egyházi háttér reakcióját is kiváltja. Mint új, pontosabban a réginek új hangsúlyú megszólaltatása feszültséget okoz és lényegében válaszút elé állítja a régit. Vagy együtt lép a felismeréssel, vagy szembefordul vele. Mindkét esetben újra kell, hogy létét értelmezze a közös tradíció hátterén. Az új hitbeli felismerésnek is természetesen tovább kell fejlődni. Ha
