Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Erdélyi Zsuzsanna: Válasz a kérdésre. Van-e hazai evangélikus népi imádsághagyomány?
24 ERDÉLYI ZSUZSANNA: VÁLASZ A KÉRDÉSRE! ugyanúgy lehetne ez evangélikus is. E hatalmas elegyes szöveghagyományban sok olyan szövegrész van, amely felekezeti hovatartozástól függetlenül hatott és élt, ahogy ezt a skandináv motívumok, sőt típuskörök mutatják. A magyar és más európai nép hagyományából is ismert típuskörök-motívu- mok: például Jézus a gecsemáni kertben, Jézus imája, elfogatása, kínzatása, vagy a Mária a hegyen, kápolnában, karján Jézussal, kezében könyvvel (zsoltárkönyvvel), melyből olvas, énekel, vagy a Jézus születése, majd mindjárt halála típus, a Jézus a kereszttel és szenvedése motívum, nem beszélve a Jézus és Mária misztikus erejét fölhasználó védekező motívumok sokaságáról. Mindezek után arra a kérdésre, hogy van-e hazai evangélikus imádsághagyomány, az eddig szerzett ismeretek alapján azt mondhatjuk, hogy van, bár lényegesen kevesebb annál, amit a református hívek körében végzett gyűjtések mutatnak. Szóbeli örökítésben, tehát a szülők révén hagyományozott imádságokból a magyar evangélikusság egyetlen típust őrzött meg, a már tárgyalt angyalimádságot, annak is némileg variálódott alapszövegét. Ez ideig műfaji társát nem találtuk meg. Annál többet gyűjtöttünk és kaptunk a felhívásra is ún. könyves-szerkesztett imádságot. Mind erről a más jellegű imádságanyagról, mind járulékos mozzanatairól és egyéb gyűjtési tapasztalataimról szintén beszámolok a Diakonia egyik későbbi számában. A magyar evangélikus imádságanyag jobb megismerését a népi gyakorlatban élő teljes szövegkészlet föltárása adja. Az evangélikus imagyakorlat alapja a Miatyánk és a Hiszekegy, a két „rendűt” imádság. Tudjuk azonban, hogy számtalan szöveg szolgálja még a hívek lelki igényét. Szerkesztett szöveg, könyves szöveg és köztük a legrégibb, a történeti értékű archaikus szöveg, az „Én lefekszem én ágyamba...” kezdetű angyal-imádság. Erre vessünk most fényt a mai evangélikus népi hagyományban! A történeti hagyományhoz tartozó angyal-imádság megléte és meglehetősen széles körű ismerete a típuskor szívósságát jelzi. Ez a kora-keresztény indítású angyal-motívum köré font szöveg megmaradt egy világos fejű, erősen könyves kultúrájú közösség hagyományában. Egyik oka talán az a tény, hogy a jelek szerint az evangélikus egyház idehaza is elfogadta, mint északi országokban is megtűrte. Különben nem nagyon taníthatták volna az iskolában is egyes helyeken. „Az iskolába, mikor még iskolába jártunk.” (T. K.-né, szül. 1891. Mezőlak.) — „Az iskolában tanútuk.” (S. L.-né, 1897. Marcalgergelyi.) — „Bétévö is meg köllött tanúnyi az iskolába.” (L. G. 1892. Szergény.) Ez északi adategyezésekkel ellentétben, a skandináv változatokban még megtalált és sokat vitatott záradék („Aki ezt az imádságot...”) a magyar gyakorlatban napjainkra már lekopott. Egykori létére szórványos adataink vannak. I. S.-né (1928) Mezőlakon elkezdte imája végén a záradékot, ám nem tudta befejezni: „Annyira régen vót, kicsi gyerekek vótunk, hogy százszázialékba nem emlékszem.” S itt máris visszhangzik J. Agricola megjegyzése, amely szerint kisgyerek korukban tanították őket szüleik az angyal-imádságra. Az e hagyomány másik általános jellemzőjét, a családon belüli szóbeli örökítést, a hazai evangélikus gyakorlat is megerősíti.
