Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Erdélyi Zsuzsanna: Válasz a kérdésre. Van-e hazai evangélikus népi imádsághagyomány?
ERDÉLYI ZSUZSANNA: VÁLASZ A KÉRDÉSRE 2* „Gyermekkori imádság” (A. S.-né, 1926.) — „Mikor olyan pici leány vótam.” (H. L.-né, 1898.) — „Még szegény anyámtul, mikor még kislány vétem.” (A. Gy.-né 1906.) — hallottam Mezőlakon. „Ezt otthon szülőktől még gyerekkoromban” (L. G.-né, 1914. Mencshely). „Haj, én ezt gyerekkoromban tanútam a nagyanyámtól.” (ö. J.-né, 1906. Mórichida). A nép nem ismeri a szakirodalom angyal-imádság megnevezését. Meghatározói révén esti—esteli, gyerekkori—kisgyerek—katolikus—régi—különös— mellékes—maradék imádság jelzős összetétellel különbözteti meg egyházi imádságaitól. Feltehetően érzelmi okokból — szülők, nagyszülők emléke — ragaszkodnak ez imához. Sokan ma is mondják, sőt gyerekeiknek is átadják. Ha tudják. „Én az enyimekkel is megtanítottam, úgy hogy annak idején kicsi korukban ők ezt szépen mondták.” (I. S.-né, 1929. Mezőlak.) Vannak akik nem tudják. továbbadni. Gyerekeik elvallásltalanodása folytán, melynek, szerintük, a szerzési vágy az oka, még az unokákkal sem taníttathatják meg. A szülőt kinevetik, maradinak tartják, aki már csak a templomot emlegeti. „Az én gyerekeim má mind nősek, felnőttek. Nekem má unokáim is vannak. Én azoknak ilyet nem is mondhatnék, mert azok nem mennek templomba. Hiába-, én mondanám nekik, de le is állítanak egyiből... és amikor ilyesmiket mondok a kisgyereknek, akkor kiröhög a menyem is meg a fiam is...” (Oka?) „Öfc már csak a mai élettel, a mai'jóvilággal, meg hogy ez legyen, az legyen, minden legyen, de a templomot kikerülik. Én ezt hiába mondom, mert ők eztet nem követik. Kimaradtak az iskolálbul, kimaradtak a templombul. Elhagyták a vallást. El is hagyták!” (A. S.-né, 1926. Mezőlak.) Sokszor nemcsak az érdektelenség, a természetes feledés is közrejátszik az elkopásban. „Azt má elfeledtem, az elmaradt má tülem” (L. G. 1892. Szergény.) — „Az még iskolai, már nem emlékszem rá. (N. J.-né, 1895. Mezőlak.) — „Ezek olyan maradék-maradékok, amit úgy tanútunk, hát azokat aztán az embernek vagy ha eszébe gyut, sokszor monigya: Haj én ezt gyerekkoromban tanútam, most meg — a nagyanyámtul. Ilyen mellékesek vótak, ilyen imádságok, amit az öregektől tanútunk, de úgy megfelejtett az ember sokat má- az idővel. Elfelejtődik, ugye má.” (ö. J. 1903 ö. J.-né 1906. Móriöhida.) Az elhalást segítik a történelmi események is: „Közbe gyütt ez a két világháború. Annyira elkorcsoscdott a népség.” (K. G. 1896.) „Sok minden feledésbe ment.” (M. S.-né, 1925. Mindketten Szergényből.) Gyűjtőmunkám nem szorítkozott kizárólag az imádságok összeszedésé- re és funkcióbeli adatainak rögzítésére. Megismerni akarván a szövegekhez kötődő tudati és lelki hátteret, nyugati szakkifejezéssel élve, ún. mélyinterjúkat készítettem. Ezek révén igyekeztem választ kapni olyan kérdésekre, amelyek a gyűjtések során szükség szerint vetődtek föl, mintegy az előkerült adatok meghatározta logikai rendben, következetességgel. Elsősorban annak tisztázását célozták, hogy: 1. ez egyetlen archaikus népi imádságot miért nevezik katolikus imának, akárcsak a skandináv teológusok egykor a XVIII. században? Sajátságos egyezés. S e tény miatt sokan miért nem mondják? 2. Miért nincs az angyal-imádságon kívül még más hagyományozott történeti népi imádság, illetve 3. mivel magyarázható a „nincs”? A következőkben az elhangzott véleményeket sűrítem. Magyarázatot nem fűzök hozzájuk. Ezzel túllépném vállalt feladatomat... Nem lévén evangélikus — jóllehet számtalan levélben kaptam a „Kedves Hittestvér” megtisztelő megszólítást — teológiai tudásom sem volna elég az ily értelmezésre. Legyen a híveké a szó. A megkérdezetteké, az érdekelteké. S é szó, amint látni fogjuk, ténymegállapítás és — mögöttes kritika is. (!) Közvetve minket katolikusokat is érintő véleményezés. Nagyon jellemző az evangélikus hívek körében tapasztalt általános józanságra, tisztánlátásra, világos szemlélet- és
