Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Reményik Sándor: Circumdederunt... (vers)
REMÉNYIK SÁNDOR: CIRCUMDEDERUNT 17 És mindhiába mondom: Erős várunk ... A végtelenbe hasztalan kiáltunk! Féltem. Vert-kutyaképen, nyomorultan. Pedig, mint erdőn rőzse-vivő vén: A halált hányszor, hányszor hívtam én! Hányszor öltem meg magam gondolatban — De most, hogy eljött hirtelen, hívatlan, Rettenve kértem: ne tégy egyebet: Segíts, segíts tolni a napokat, Cipelni a rozsét: az életet. Ó rozsé: teher, melynek célja nincs, Ó rozsé: élet, az én életem! Nem tudok könnyíteni magamon S nem tudok könnyíteni népemen! Betegen senyvednek és gúzsbakötve Lelkem önzetlen mozdulatai — Pedig be szerettelek volna rőzse: élet Boldog áldozatként meggyújtani! S a kezem béna és néma az ajkam És nem tud senki segíteni rajtam S nem tudok segíteni magamon S nem tudok segíteni népemen Miért hát ez őrült félelem? És féltem mégis, önzőn, nyomorultan Kapkodtam minden szalmaszál után, Kapkodtam hit és bölcsesség híján. Mitől féltem? Meg tudnám mondani? Talán csak az utolsó gyötrelemtől: Torz lobbanásától a gyertyalángnak? Talán, hogy számoltat valaki —: Őre túlvilág titkos kapujának? Talán attól, hogy a penész virít, Talán, hogy gonosz álarc a halál S testem érzi még a sir férgeit? Talán, hogy a szenvedés végtelen? Féltem — nem voltam más, mint félelem. Pedig mily egyszerű lett volna hittel Roskadni le a keresztfa tövébe — Vagy bölcsességgel mint a római Folyatni vérem langy fürdő ölébe. A csillagokra gondolni s az égre, Vagy a langyos, békés örök sötétre. Szólni, mint hős testvérem az Igében, Holtig verselő fiatal halott: Mindegy. Legyen a Te akaratod. Vagy szólni önmagámnak: költő voltál S a test vágyát-kínját mindig utáltad — Mostan hát leveted a ronda testet És leteszed, mint este a ruhádat.
