Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Reményik Sándor: Circumdederunt... (vers)
Circumdederunt... Oh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből? Pál Rómabeliekhez 7,24 REMÉNYIK SÁNDOR Annyi nehéz, fojtószagú tavasz, Annyi örömtelen tavasz nyomán Eljött ez is. És eljöttek vele, Vele jöttek a végső borzadások És körülvettek engem iszonyún. Rettenve láttam: kendővégre állok A Rémtől — s fegyver csak az ő kezében. Harang ha kondult: engemet temettek. Mozdony ha sípolt: nekem szólt: mehetsz. Minden arcon az ítéletet láttam, Aggódva, ahogy rajtam révedez. Hallgattam hajnalban a madarak Pitymalló s erősödő énekét — Sosem hallottam ilyen gyönyörűn — S tördeltem izzadt kezemet: Ne még! A szívem beteg, rángatózó lángja Kéken virrasztott őrült éjszakákon, Láttam: rohamléptekkel jő halálom Mint gyertyalángra szélroham — s hiába, Hiába borul a kis mécsre védőn Édes mosoly és erős biztatás, Hiába: ez a végső búcsúzás. Fogták a kezem, tartották keményen, Mégis: mintha nem fogta volna senki. Szinte üvöltöttem: ne hagyjatok! Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni! Tartozom nektek — tartozom magamnak, S az Istennek is tartozom — ha van — S fel kell tisztulnom — csak erjedtem eddig Nem önthetnek ki ily zavarosan Az örökélet szűzi virányára — Sívó homokjára a semminek!: Választanom kell e kettő közül, Ki egyik mellett sem tettem hitet. Még most sem. Ráz a rémület pedig, Apácák közt darálok vak imákat,
