Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Szegedy-Maszák Mihály: A levélíró Arany
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A LEVÉLlKÖ ARANY 63 saját helyét a magyar kultúrában, és elvont fogalmak helyett mindinkább szociológiai kategóriákban gondolkodott. Ezzel magyarázhatjuk, hogy a negyvenes években még az érthetőséget tekintette elsődleges céljának, később viszont már rétegezettebb közönséggel számolt. „Az irodalom elitje, tejföle sohasem vezette a tömeget. Pedig kell, hogy valaki vezesse” — írta Tompának, 1857. február 5-én. Arról természetesen szó sincs, hogy ne lettek volna állandó gondolatai. Ellenkezőleg: belső fejlődése éppen azon mérhető le, hogy mind makacsab- bul ragaszkodott néhány alapelvéhez. A politikában ugyanazt a mérsékelt, de következetes szabadelvűséget vallotta magáénak már 1845. augusztus 1-én Szilágyi Istvánnak küldött levelében, tehát Petőfivel való megismerkedése előtt, mint amely 1857-ben visszatartotta attól, hogy Ferenc Józsefet ünnepelje versben, s ugyanez az eszmeiség vezérelte a kiegyezéskor, midőn arra kérte Eötvöst: próbálja elérni, hogy ne kelljen elfogadnia a Szent István rendet. „Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” — idézte az Evangéliumot. Önmagát mindvégig olyan egyéniségként látta, ki nem tud érvényt szerezni függetlenségének, mert állandóan kisszerű körülményeknek van kiszolgáltatva, amelyek belső igényeitől merőben idegen szerepet kényszerítenek rá: „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés — titoknokság! mind egy egész embert kíván; napról-napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad meg aztán poétáskodni? S hol marad a kellő nyugalom?” (Tompának, 1866. december 8.). A külső kényszert azzal magyarázta, hogy a magyar társadalom érzéketlen a művészet lényege iránt. A Toldi-trilógián dolgozva már korán megállapította, hogy „a második részt csak rám disputálták, azért nem akaróik boldogulni benne” (Tompának, 1853. november 22.), a Széchenyi- ódáról pedig elkészülte után meglehetősen fanyarul nyilatkozott: „Alkalmi poéma lett bíz az, és nagyon meglátszik rajta a morális kényszerítés, melynek nyomása alatt a világra jött” (Tompának, 1860. szeptember 29.). Az olvasók kiegyensúlyozottságot vártak a költőtől, s ő kelletlenül védekezett. 1855-ben Ballagi Mórral szemben azzal mentegetőzött, hogy a „költészet nem lehet mindig és mindenütt morál, mert így igen unalmas lenne”, egy évvel később pedig még Erdélyi Jánost is arra kellett emlékeztetnie, hogy a múlt irodalmi alkotásai sem mindig hoztak „művészi kibékülést”. A közönséggel szembeni feszültségét az is fokozta, hogy az évek előrehaladtával egyre következetesebben vallott olyan művészi elveket, amelyek csak igen szűk körben találtak megértésre. A folytonosságban látván a kultúra egyik biztosítékát, igen nagy jelentőséget tulajdonított a mesterségbeli tudásnak. Mások és saját műveiben egyaránt a szerkezet egészét kereste, s nem egyes részletek szépségét. Nem lehetetlen, hogy az epikai hitelhez is azért ragaszkodott, mert a történet kitalálása ugyanúgy hidegen hagyta, mint új metaforák teremtése. A belső forma érdekelte szenvedélyesen. „Mikor lesz nekünk oly epikusunk, aki komponálni tudjon!” — fakadt ki Szilágyi Istvánnak, 1854. március 9-én, s ezzel olyan szempontot vetett föl, mely a legutóbbi évszázadban írt elbeszélő irodalmunk mérlegelésében is hasznunkra lehet. Az elrendezés fölénye — ebben jelölhetjük meg munkásságának újszerűségét mind általában a romantikus költészethez, mind a korábbi magyar irodalomhoz képest. 1856. június 23-án Csengerynek írott levele bizonyítja, mennyire tudatában volt ennek: „jóformán ismerem a helyet, mit hazai költőink közt elfoglalok. (...) Az én érdemem ama — félig sikerült — törek
