Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Szegedy-Maszák Mihály: A levélíró Arany
62 SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A LEVÉLÍRÓ ARANY A kozmopolita költészetről folytatott vitából szokás arra következtetni, hogy Arany fontosnak tartotta a költő számára a nemzeti hovátartozásnak versben való hangsúlyozását. Alighanem itt is leegyszerűsítésről van szó. Bizonyítékul azt a kijelentését lehet idézni, melynek külön jelentőséget ad, hogy akkor tette, amidőn a nemzet léte közvetlenül forgott veszélyben, s annak a barátjának, aki e fenyegetettséget rendkívüli módon átérezte: „A költőnek, azért hogy nemzete előmenetét eszközölje, éppen nem szükséges a politikától kölcsönzeni eszméket: ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában” (Tompának, 1853. május 23.). A költészet öntörvényűségének tudatosodása Aranynál együtt járt a versek szigorúan fogalmi elemzésének igényével. Ha valakit a költő értekező művei nem eléggé győztek volna meg erről, akkor Sáfrán Györgyi szövegkiadásából azt is megtudhatja, hogy a „Gondolta a fene!” szállóige, nem Aranytól származik, a Tisza Domokosnak és Lévay Józsefnek adott tanácsokból pedig megértheti, hogy a költő mind a bírálatban, mind az oktatásban alapvetőnek tartotta a retorikai szaknyelvet. Ami az irodalmi Deák-párt néven emlegetett írói csoportosulást illeti, valószínűleg itt is téveszmével állunk szemben. Alighanem Jókai volt egyike azoknak, akik szervezettséget és egységes fölfogást föltételeztek ott, ahol ilyesmi nem létezett. Legalábbis erre mutat Aranynak 1876. március 29-én hozzá intézett levele, melyben a költő minden indulat nélkül, puszta tárgyilagossággal szögezi le, hogy a barátja által fölsorolt írókkal — Jókai Csen- geryt, Gyulait, Szász Károlyt és Gregusst nevezte meg — „semmi szolidaritásban” nincs. Persze az is előfordulhat, hogy valaki Aranynak Vajdával szemben kifejezésre juttatott fönntartásában keres ellenérvet. A Tompának 1867. augusztus 6-án küldött levélben valóban akad egy fanyar kitétel: „Mért ne lehetnék egy kissé hazaáruló is, oly időben, mikor Vajda János nagy hazafi?” Ezt az ellenérzést azonban azzal magyarázhatjuk, hogy Vajda alapvetően indulati beállítottságú értekező volt, s politikai viselkedésének szeszélyes váltakozásait mindazok nehezményezték, akik bármiféle következetesen vallott elképzelés igényével léptek föl. Arany e levél írásakor föltehetően arra gondolt, hogy Vajda — ki létrejövetelekor elutasította a kiegyezést — önbírálat, Polgárosodás (mindkettő 1862) és Irányeszmék (1863) című munkájában még azt fejtegette, hogy Magyarországnak Ausztriához tartozása politikai szükségszerűség, sőt 1864-től két évig kormánypárti újságíróként működött az osztrák fővárosban. Arany a közvélemény tekintélyes részével összhangban vélte mindezért következetlennek fiatalabb pályatársát, nyilatkozatából tehát túlzás lenne politikai, vagy esztétikai pártállásra következtetni. Arannyal kapcsolatos tévhiteink közül talán azok tartják legszívósabban magukat, amelyek szemlélete állandóságára vagy alapvető megváltozására vonatkoznak. Ellenzői olykor 1848 elárulásával vádolták, védelmezői viszont azzal érveltek, hogy fölfogása lényegében mindvégig ugyanaz maradt. A levelezés is azt bizonyítja, hogy itt két hamis véglettel állunk szemben. Tagadhatatlan, hogy a művészet rendeltetéséről vallott nézetei jelentős mértékben módosultak, de ez igen sok tényezővel, mindenekelőtt belső alkotói fejlődésével magyarázható. 1847-ben a Rózsa és Ibolyát még a Toldi fölé helyezte, 1856-ban már „idomtalan külsője miatt önként” hagyta ki Kisebb költeményeiből. ö maga ismételten hangsúlyozta, hogy látóköre tágulásával felül kellett vizsgálnia korábbi kiinduló tételeit. Egyre világosabban látta
