Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Szegedy-Maszák Mihály: A levélíró Arany
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY A levélíró Arany Az irodalmi művek köztudottan értékelést váltanak ki olvasóikból, az érték pedig a történetiség függvénye. Ugyanaz a mű más és más értelmezést kaphat különböző időszakokban, sőt még az sincs kizárva, hogy egyazon olvasó véleménye is változhat ugyanarról a műről élete során. A magyar irodalomban talán senkinek az öröksége nem bizonyítja ékesebben ezt az általános igazságot, mint Arany Jánosé. Erdélyitől Péterfyn, Riedlen, a Nyugat nagy költőin, Horváth Jánoson, s a népi írókon át egészen az 1970 táján fellépett irodalmár nemzedékig szinte minden korszak megalkotta a maga összképét az ő munkásságáról, ám az utókor e nagyon is eltérő jellemzésekben inkább csak töredékeit ismerheti föl egy olyan életműnek, mely éppen annak köszönheti kivételes jelentőségét, hogy a legkülönbözőbb olvasók igényeit ki tudja elégíteni. A Toldit alighanem Andersen, Dickens, Jókai s Verne Gyula műveivel egyidőben élvezi a magyar anyanyelvű olvasó, míg egyes lírai töredékeinek megértéséhez talán csak az öregkor ad kulcsot, tanulmányai pedig példaként állhatnak mindazok előtt, akik nem vallomást, de tárgyszerűséget keresnek az értekező prózában. Talán az értékeknek e rendkívüli sokfélesége okozza, hogy nem könnyű kiegyensúlyozott értékelést fogalmazni meg Arany pályafutásának egészéről. Kétségkívül az is fokozza a megértés nehézségeit, hogy költőnk nem tartozott azok közé, akik a közönségnek tett önértelmező nyilatkozatok sorát hagyták az utókorra. Éppen ezért nagy figyelmet kell szentelnünk nem közlésre szánt leveleinek, ha fogalmat akarunk alkotni magunknak művészi céljairól. Arany levelezéséből először fia bocsátott közre kétkötetnyit, 1888— 89-ben. Noha ez a kiadás nem a teljesség szándékával készült, mégis közel száz évig kellett várnunk arra, hogy a kéziratok maradéktalanul ismertté váljanak. Sáfrán Györgyinek, a sajtó alá rendezőjüknek a kritikai kiadás XV. kötetéhez írt bevezetőjéből megtudhatja az olvasó, hogy e nagy késedelem pótolhatatlan veszteséggel járt. Arany László 1898-ban bekövetkezett halála után a kéziratok özvegyének, Szalay Gizellának a tulajdonába kerültek. Ö 1905-ben másodszor is férjhez ment, a nála húsz évvel fiatalabb Voinovich Gézához. 1910-ben az Akadémia megbízta Voinovichot azzal, hogy készítse el Arany összes műveinek kritikai kiadását, de a Franklin Társulatot nem érdekelte a vállalkozás, mivel nem találta azt kifizetődőnek. Voinovich is halogatta a munkát, mert így ő is jobban járt. Saját tulajdonának tekintvén a hagyatékot, jóformán senkinek sem engedte meg, hogy betekintsen a kiadatlan anyagba, s így rajta kívül még a kutatók is kizárólag annyit ismer-
