Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Reisinger János: A hit hasonlósága. Luther és Pascal
54 REISINGER JÁNOS: A HIT HASONLÓSÁGA léséért és az eucharisztiát illető kételyükért a protestánsokat vádolja (100., 224., 862. töredék), az előbbi javára, midőn viszont a jezsuiták megátalko- dottságáról, a pápa félrevezethetőségéről, a Mária-tisztelet túlzásairól és a szentségek erőtelenségéről ír (853., 832., 920., 871., 873., 877., 742., 923.), az utóbbi magyarázatéra billenti a mérleget. Mindenesetre súlyos betegen sem bírhatták rá, hogy elfogadja társai megbélyegzését. Az, hogy Luther is, Pascal is ugyanazoknak az igazságoknak készséges befogadói és átadói lettek, emberi szellemnél magasabb erő jelenlétéről tanúskodik mindkettejük elküldésében. Nincsen „hatás”, mely ilyen rokonságot szerezhetne: a hit hasonlóságát. Hogy is mondja egy tiszta szavú bölcs? „Ebből következik az igaz keresztények teljes egysége, egyenlősége és mindnyájuknak egymáshoz mért hasonlatossága. Mind olyanok, mintha egy tőről metszették volna őket, mind ugyanúgy vélekednek, ugyanazt hiszik, ugyanazt akarják vagy nem akarják, mivel egyazon lélek hatja át őket. S mily csodálatos, hogy emberek, akik egymást sosem látták, egymásról sosem hallottak, és a világban egymástól távol élnek, oly egyformák, mint az ikertestvérek, sőt mintha egymás szívében laknának, ugyanazt mondják, ugyanazt látják, ugyanazt érzik... A keresztény egység nagy titka ez, sőt bizonyítéka Isten egységének, s előképe az örökkévalóságnak, ahol minden egy lélek szerint fog történni” (Comenius). Magamra nézve azt vallom: ha megtörténhetne is valamiképpen, nem szeretném, hogy szabad akaratom legyen, vagy hogy valami is legyen a kezemben, amivel törekedhetnék az üdvösségre. Nemcsak azért, mert én oly sok ellenkezés és veszély közepette, oly sok ellenem küzdő ördöggel szemben nem tudnék megállni és azt megőrizni, hiszen egyetlen ördög hatalmasabb, mint az összes ember együttvéve és így egy ember sem menekülne meg. De azért sem, mert még ha semmi veszély, semmi ellenkezés és egyetlen ördög sem léteznék, mégis arra kényszerülnék, hogy örökös bizonytalanságban munkálkodjam és a levegőbe vagdalkozzam. Mert a lelkiismeretem, mégha örökké élnék és tevékenykedhetnék is, sohasem lenne bizonyosságban, mennyit kell még tennem, hogy Istennek elég legyen. Mert akármit vinnék is végbe, mindig megmaradna a nyugtalanító kétség, vajon tetszik-e Istennek, vagy azon felül is kíván-e valamit tőlem, ahogy ezt minden cselekedet szent tapasztalata is bizonyítja, és ahogyan én is nagy fájdalmamra oly sok éven át éppen eléggé megtanultam. De most, hogy Isten az üdvösségem gondját kivette az én akaratomból és a maga akaratába vonta, és megígérte, hogy nem az én cselekedetem vagy igyekezetem által, hanem az ő kegyelme és irgalma által ment meg engem, most szilárdan állok és bizonyos vagyok, hogy ő hű és nem hazudik nekem, és erős és hatalmas is, hogy sem ördög, sem semmi ellenkezés őt le nem győzheti és engem tőle el nem szakíthat. „Senki — mondja Jézus — ki nem ragadja őket az én kezemből, mert az Atya, aki őket nekem adta, mindennél nagyobb.” (Jn 10,28—29). Luther Márton
