Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Reisinger János: A hit hasonlósága. Luther és Pascal
50 REISINGER JÁNOS: A HIT HASONLÓSÁGA „Istent nem lehet kényszeríteni” — vallotta W. Occam, a XIV. századi ferences szerzetes. Az egész középkor mégis abban a hitben élt, hogy az ember mintegy kikövetelheti az Istentől, amit akar. A mise, az ünnepnapok, Mária és a szentek tiszteletének rendje nem kevésbé mutatták ezt, mint a búcsúcédulák. Az utóbbiban csupán rendkívüli élességgel fejeződött ki a lényeg, amire más esetekben a külső formák fátylat borítottak. Elképzelhetni, milyen hatást váltott ki Luther azzal, hogy ezt a fátylat föllebbentette. Elképzelhetni, hogy bálványok „százai”-nak árnyékában miként fogadták, hogy sola fide fustificari hominem (egyedül hit által igazul meg az ember). Elképzelhetni, mit jelentett a látható és fogható feszületek, kegy képek, búcsúcédulák s a liturgia pompájának világában a láthatatlan és megragadhatatlan Szentlélek erejére hivatkozni. Nikodémus nem nézett nagyobb értetlenséggel Jézusra, mint a kortársak Lutherra, amidőn az a hit általi megigazulásról, a megtérés szükségességéről, az újjászületés lehetőségéről beszélt nekik. A természetében romlott ember gyanakvással és bizalmatlansággal néz szembe az ilyenekkel... Ki tudja, mennyire megjobbíthatja őt az Isten, miféle örömmel, kedvvel, teendőkkel ruházhatja fel? Mindez valóban kiszámíthatatlan, s a bennünk rejlő rossz rögtön mozgósítja a félelmet, a viszolygást, az önmegváltásnak találomra előkapott receptjeit. S ki mondhatja el magáról, hogy nem hitt már éppen elégszer ezeknek? Pascal szerint: „A hitetlenek a leghiszékenyebbek. Elhiszik Ves- pasiánus csodáit, hogy ne kelljen hinniök Mózeséiben” (Gondolatok, 816. töredék). A hit általi megigazulás soha nem maradt száraz tantétel Luther műveiben. „Akik olvasták írásait — mondja L. Sesztov, a századforduló neves orosz gondolkodója —, egészen bizonyosan észrevették, hogy Luther csupa olyan eleven pontra tapint, amely a legtöbb ember számára ismeretlen.” A sola fide, az egyedül hit által tanítása azért maradhatott számára eleven, mert az maga is több ilyen „eleven pontot” összegez. Amikor az első gondolatokat céduláira jegyezgette, Pascal is legmélyebb tapasztalatait próbálta megörökíteni. Alig néhány hónapja, 1657 nyarán csitultak el a viták a Vidéki levelek körül. A. Amauld-nak, a janzenisták egyik vezetőjének kegyelemtani nézeteit elítélte a Sorbonne; s mivel Ar- nauld nehézkes, skolasztikus stílussal fogalmazott, társai fölkérték Pascalt, vállalja el üldözött barátjuk védelmét. Pár napon belül megszületett az első irat, s Párizs kézről kézre adta azokat a leleplező leveleket, melyeket bizonyos Louis de Montalte nevű úr intézett vidéki ismerőséhez, beszámolva bennük a hatalom bástyái mögé húzódó jezsuiták simulékony kazuisztiká- járól, mellyel oly sok bűntettre menlevelet adnak, miközben ellenfeleiket eretneknek bélyegezik. A siker leírhatatlan volt, noha az olvasók sosem tudták meg, hogy az álnév mögött Pascal alakja rejtőzik. Tizennyolc hosszú levelet írt meg így, míg ráeszmélt, hogy a teológiai viták a hitetleneket inkább elkedvetlenítik, a hivőknek meg könnyen szereznek kevélységet. Ráébredt, hogy a jezsuiták erkölcstana a bajnak már lombozata, nem gyökere. A mélyben, az alapokat kell helyreállítani. így ötlött föl elméjében a keresztény hit „apológiájá”-nak gondolata, ehhez kezdte gyűjtögetni észrevételeit, melyeket halála után Gondolatok címen adtak ki. A hit általi megigazulás tanításához akkor férkőzünk igazán, ha elfogadjuk Isten helyzetjelentését az emberről. Eszerint az ember elveszett lény,
